Önelfogadás és önszeretet férfiként – az én történetem

Pár éve érik bennem ez az írás, tervezgettem, hogy nekilátok, aztán valahogyan sosem álltam rá készen, hogy megírjam. A férfiak jelentős többsége nem szeret tükörbe nézni. Sajnos ez a téma éppen ugyanakkora tabunak számít, mint a lelki egészség kérdése a férfiaknál. A legtöbben önmagukban küzdenek a problémával, és csak nagyon kevesen tudnak és mernek segítségért fordulni. Pedig ha csak a saját megéléseimre gondolok, nagyon hasznos és fontos dolgozni azon, hogy megszeressük, elfogadjuk a testet, amiben élünk és létezünk. Szeretném nektek elmesélni a saját történetem, ami talán azért lehet izgalmas, mert a legtöbb esetben a túlsúllyal küzdő férfiakról hallhatunk, kevesebb szó esik azokról a férfiakról, akik éppen az ellenkezőjével küzdenek.

Amióta az eszemet tudom, vékony, magas, nyurga gyerek voltam, amíg közösségbe nem kerültem, nem is éreztem, hogy ebben lenne bármi kivetnivaló.(Természetesen nincs is, ezt ma már tudom.) Viszont az óvodába kerülésemtől kezdve eszembe jutnak olyan emlékek, ahol felnőttek és gyerekek egyaránt megjegyzéseket tettek a testemre. Grátisz a dologban, hogy mivel ikerként élem az életem, volt valaki, akivel végképp össze tudtak engem hasonlítani az emberek, nem csak természetemben, hanem testi felépítésemben is. Szinte hallom a fülemben azokat a megjegyzéseket, amiket a szüleimtől kérdeztek azok a felnőttek, akikkel olykor találkoztunk:

„Adtok ti enni ennek a gyereknek?”

„Milyen szép szeme van, kár, hogy ilyen kis vékony.”

Sajnos rengeteg példát tudnék hozni ezekből az időkből. Aztán következett a pubertás kor, amikor is a megszokott megjegyzések mellett el kellett fogadnom a testemmel történő változásokat, ami magával hozta a kortárs  fiúktól kapott megjegyzéseket is. Ezek mind rontották azt a képet, amit kialakítottam saját magamról. Mert akármilyen hihetetlen, mi férfiak is hiúk vagyunk, méregetünk, hasonlítgatunk és keressük a hibákat önmagunkban.

Ezt olvastad már?

Nem kell összetörnöd ahhoz, hogy összerakd magad – Melyik terápia illik hozzád?

A life hacking nem az, amire gondolsz

Természetesen voltak az életemben olyan pontok, amik a normális önkép kialakulása irányába sodortak. Ilyen volt az édesanyámtól kapott rengeteg megerősítés, és az a tudat biztonságérzetet adott, hogy ő mindig szépnek tartott engem, és ezt nem is félt számomra kimutatni. Aztán beköszöntött az életembe a szerelem, ahol több pozitív visszaigazolásnak köszönhetően azt mondhatom, normális szintre érkeztem a testem elfogadásában. A feleségemnek köszönhetően pedig évről évre emelkedett ez a szint, de sajnos sosem érte el a megfelelő önszeretet és önelfogadás mértékét.

Mivel sosem szerettem a sportokat, valahogyan nem is volt rá igényem, hogy hosszútávon mozogjak, így nem is volt sohasem az életem része huzamosabb ideig. Mindig mozgékony voltam, de sosem szeretettel gondoltam rá.  Sok év terápia és 2 év egyetemi önismereti utazás és fejlődés kellett ahhoz, hogy magamhoz tudjam ölelni azt a kisfiút, aki ezeket a bántó megjegyzéseket kapta. Ebben az ölelésben nem csak az elfogadás, a szeretet és a megértés volt benne. Benne volt az új kezdet, az, hogy egy teljesen új szemüvegen keresztül kezdtem látni önmagam. Kezdtem elfogadni és megszeretni a testet, amit minden nap viselek.

Úgy voltam vele, ha ebben a sok évben, amit a lelkem ápolására és gondozására szántam, voltam mélyen és repültem magasan, mégis sikerült egy olyan önelfogadáshoz jutnom, már csak egy igazán fontos dolog van hátra. Az, ami által valóban önmagam lehetek minden nap. Elérni azt az állapotot, ahol kifejezhetem a testem számára, hogy hálás vagyok azért, amiért szolgál engem a születésem óta. Közelítve a 40-hez felelősséget érzek azért, hogy időt szánjak rá, műveljem, gondozzam, hogy még sok évig egészségben szolgálhasson. Lassan 3 hónapja járok heti kétszer edzeni. Természetesen  még az út elején tartok, amit az is mutat, hogy egy olyan helyet választottam, ahol egyedül, figyelő tekintetek nélkül bontogathatom szárnyaimat. Igen, a szégyen még mindig velem van, ezért is komfortos egyedül.

Miért írom le ezeket? Mert szeretném, ha eljutna a fülekig, mennyire mély és hosszútávon működő belső hangokat tudnak okozni azok a bántó megjegyzések, amiket olykor vicceskedve, és lehet, hogy legbelül nem is bántó módon hagyunk ott valakinek, legyen itt szó gyerekről vagy felnőttről.

Büszke vagyok magamra, mert látom a fejlődést, kezdem vonzónak érezni magam a saját bőrömben, tudatosan  eszem és mozgok, aminek köszönhetően kevésbé vagyok stresszes, és a közérzetem és energiaszintem is sokkal jobb. Szülőként azt érzem, nemcsak magamért kell vigyáznom a testemre, hanem azok közé a felelősségek közé helyeztem, amelyek a gyermekeimhez köthetőek, hiszen a saját egészségem már nemcsak önmagamért fontos, hanem azért is, hogy minél aktívabban tudjak hosszú éveken keresztül a velük maradni.

Megannyi gondolat, érzés kavarog még bennem a témával kapcsolatban, de talán, ami a legfontosabb, hogy sok férfi jár hasonló cipőben, rengetegen hallottuk, halljuk azokat a mondatokat, szavakat, megjegyzéseket, amiket életünk során kapunk olyan emberektől, akik a testünk alapján minősítenek minket. Teljesen mindegy, hogy sovány, kövér, normál vagy akármilyen köznyelven kategorizálható bélyeg kerül ránk, minden test egy ajándék, amiben érző lelélek és gondolkodó szellem van a kezdetektől. Az élet egy ajándék, aminek megéléséhez olyan emberekre van szükség, akik mindenestül képesek elfogadni önmagukat és szeretni úgy, ahogyan vannak, hiszen ezáltal tudjuk majd feltétel nélkül elfogadni embertársainkat is. Ha úgy érzed, picit is magadra ismertél bármilyen formában a cikk bármely karakteréből, akkor ismerd fel a számodra fontos tanulságokat, és apró lépésekkel indulj el a változás útján.

Az önismeret és önelfogadás kéz a kézben járnak, egyik sincs a másik nélkül. Ne siess, ne kapkodj, csak minden nap egy picit jobban kezd el szeretni magad, elfogadással és kitartással, mert ennél bátrabb és férfiasabb dolog talán nincs is.

Sánta Dávid

Mentálhigiénés segítő szakember

@santabros

Borítókép: drobotdean, Freepik