Miért nem vicces az „aputest”?

Még mi férfiak is jókat derülünk az „aputest” kifejezésen, pedig nem kellene. Valójában „férfi body shaming”-ről van szó. 

Az úgynevezett aputest kifejezés jó évtizede villámgyorsan futott be hatalmas karriert a közösségi médiában, mémek, viccek és könnyed beszólások alapanyagává vált. Első hallásra sokunknak tűnhet szórakoztatónak, sőt néha még bóknak is hangzik a „nincs ugyan kockahasa, de így is szerethető a fickó” típusú mondat. Ha viszont mélyebben belegondolunk, ez a kifejezés valójában a férfi body shaming egyik – ügyesen maszkolt – formája. Nekünk ebben semmi vicceset nem kellene találnunk. Egy „ártatlan” poénnak szánt címke valójában ugyanúgy sebezhet, mint bármely más gúnyos megjegyzés.

Hallottunk már olyan „kutatásokról”, amelyek szerint a nők egy része előnyben részesíti az aputestű férfiakat a született Adoniszoknál. Ez azonban aligha vigasztal minket akkor, amikor a testünkből napközben poén lesz, este pedig a tükör előtt kell szembenéznünk a nehéz érzéseinkkel. Szerintem a legfontosabb kérdés nem az, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem az, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk a testünkhöz. Már önmagában az is beszédes, hogy a „férfi body shaming” kifejezés is mennyire szokatlanul cseng; a legtöbbünk fejében a „body shaming” szinte automatikusan a nőkhöz kapcsolódik.

A férfitest mint poén?

A nők testére tett bántó megjegyzéseket – nagyon helyesen – egyre többen ítélik el, és sokan fel is emelik a hangjukat ellene. Amikor viszont férfitestekről van szó, sokszor csak legyintünk egyet azzal, hogy „ugyan, ez csak vicc”. Pedig képzeljük csak el, hogy milyen felháborodást váltana ki, ha széles körben elterjedve a napi szóhasználat részévé vagy gonosz mémek alapanyagává válna az „anyatest”, a „nagynénitest” vagy a „szinglitest” kifejezés. Én nem örülnék neki és szóvá is tenném.

A férfiak esetében azonban sokszor még mi magunk is jópofának találjuk a gúnyos címkézést. Olyannyira megszoktuk, hogy sokszor észre sem vesszük: valójában negatívan címkéztek minket. Vagy ami még rosszabb: nem tiszteljük eléggé a saját testünket és önmagunkat. És ahogy más érzékeny témákban, itt is hajlamosak vagyunk hallgatni. Félünk, hogy ha megszólalunk, annak következményei lesznek, vagy egyszerűen az „internet népe” leckéztet meg bennünket.

De miért lenne rendben férfitesteket címkézni, kinevetni, mémesíteni? Noha sokan szeretnek bennünket annak ábrázolni, mi sem vagyunk fakocka egyszerűségű lények. A címkézés bennünk is kelthet szégyenérzetet, és akadályozhatja az önelfogadást. Az „aputest” például azt üzeni, hogy az életkor előrehaladtával bekövetkező természetes változások – a pocak, a ráncok, a kevésbé feszes izmok – leértékelnek bennünket, mint egy akciós terméket a boltban. Az ilyen poénok csökkentik az önbizalom, a magabiztosság szintjét, hiszen az „aputest” szembe megy a „tökéletes test” frusztráló ideáljával. Igaz, hogy olyan hírességek, mint Leonardo DiCaprio vagy Chris Pratt aputesttel is bátran mutatkoztak (örülünk!), de ez a gesztus nem oldja meg a problémát. Mi a mindennapokban másképp találkozunk ezzel a címkével. 

A férfiak testképválsága

A férfiak testével kapcsolatos nyomás egyáltalán nem újkeletű. A hollywoodi akcióhősök izomkultusza talán már alábbhagyott, de helyettük teljes hangerővel dübörögnek az edzőtermi influenszerek gyakorlatilag valamennyi platformon. Mind ugyanazt sugallják: ha nem vagy elég izmos, ha nem vagy „nagy”, akkor nem vagy igazi férfi. Csak egy puppy. Ez éppolyan mérgező számunkra, mint ahogy a „szülés után két héttel bombaformában” -típusú Insta-anyukák nyomulása a nőket, anyákat frusztrálja.

Mennyire elégedettek a férfiak a testükkel? 

Kutatások szerint a férfiak közel fele állítja, hogy a testkép-problémák negatívan hatottak a mentális egészségére, és mindössze egynegyedük mondja, hogy elégedett a külsejével. Egy brit felmérésben a válaszadók 58 százaléka arról számolt be, hogy a Covid és a járványidőszak kifejezetten rontotta a testükkel kapcsolatos érzéseiket. Az izomdiszmorfia – vagyis a megszállott vágy az egyre nagyobb izomtömeg elérésére – minden tizedik edzőterembe járó férfit érinthet. Ez az állapot gyakran túlzott edzéshez, étkezési zavarokhoz és társas elszigetelődéshez vezet.

Testkép és mentális egészség: nem beszélünk róla

A negatív testkép szorosan összefüggés mutat a szorongással és a depresszióval. A férfiak körében különös kockázatot jelent, hogy hajlamosak vagyunk hallgatni, elfojtani a problémáinkat. Ezért sokszor csak akkor derül fény a nehézségekre, amikor azok már komolyan befolyásolják a mindennapi életünket. Az étkezési zavarok sem kizárólag nőket érintenek: a kutatások szerint az evészavarokkal küzdők 25-40 százaléka férfi. Gyakori a falás, a szigorú restrikció, vagy éppen a testmozgásfüggőség. Mindezek mögött pedig gyakran ott van az alacsony önértékelés és a megfelelési kényszer. Ez már azért nem annyira vicces. 

Hogyan lépjünk túl ezen?

Az első és legfontosabb lépés, hogy kimondjuk: az aputest kifejezés ideje lejárt. Nem vicces, nem fancy, és biztosan nem táplálja az önbizalmat, nem építi a pozitív önképet. A férfiak teste is sokféle, és mindegyik lehet vonzó és méltóságteljes. Nekünk is fontos tudatosítani, hogy nem a hasunk formája vagy a testünk milyensége határozza meg az értékünket. Mindez persze nem jogosít fel bennünket az egészségtelen életmódra.

Az egészség, a jó közérzet és a testi-lelki egyensúly sokkal fontosabb cél, mint bármilyen kockahas vagy elérhetetlen izomtömeg. Nem szabad etalonnak tekintenünk a közösségi média által sulykolt irreális mintákat: meg kell válogatnunk, kit és mit engedünk be a hírfolyamunkba, és nem hagyhatjuk, hogy ezek torzítsák a énképünket. És talán a legfontosabb: nem maradhatunk csendben a szorongásainkkal. Ha megosztjuk őket egy baráttal, a társunkkal vagy akár egy szakemberrel, máris sokat tettünk a jóllétünk érdekében.

Lippai Roland

Life és karrier coach, ultra terepfutó

https://lippairoland.hu/

borítókép: Getty Images, Unsplash+