A társadalom tehet róla, hogy ennyire magányos az apaszerep?

Apának lenni nem sétagalopp ebben a modern, kissé hűvös, a férfiak felé ezernyi elvárást támasztó világban. Ha magad is megtapasztaltad a szülővé válás csodáját, bizonyára már összehozott a sors egy kelletlen útitárssal: a magánnyal.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor a szülői felelősség jórészt az édesanya vállán nyugodott. Ma már azonos súlyú kötelezettségek terhelik és jogosultságok illetik meg az édesanyákat és az édesapákat – legalábbis elvi szinten mindenképpen -, és nehéz volna cáfolni, hogy ne hozott volna üdvös változásokat ez az egalitárius szemléletmód. Az apa napjainkban már nem csupán – és nem elsősorban – kenyérkereső, aki az egzisztenciális biztonságot garantálja, hanem teljes értékű szülő, s ekként – ideális esetben – ugyanúgy kiveszi a részét a pelenkázásból vagy az éjjeli etetésből, mint a közös játékokból, vagy épp a kreativitást, az intellektuális készségeket fejlesztő programokból. Mindez csodálatosan hangzik. Joggal hihetnénk, hogy az igazságos munkamegosztás, az „egyenlő teherviselés”, az olajozottan működő csapatmunka harmóniát teremt, és kiegyensúlyozottá, átláthatóvá teszi a szülői szerepeket.

Ezt olvastad már?

Érzelmek kifejezése apaként: Miért fontos megnyílni a gyereked jövője szempontjából?

Időgazdálkodás apaként: Hogyan tölts több minőségi időt a családoddal?

Csakhogy ez a gyakorlatban nem feltétlenül igaz. Az édesapáknak sokszor egyedül kell megbirkózniuk a szülői lét legégetőbb problémáival, dilemmáival és félelmeivel: kelletlen útitársként melléjük szegődik a magány. Kiváltképp igaz ez, ha sajátos nevelési igényű gyermeket nevelnek – hívja fel rá a figyelmet a Good Dads.

Hiszen ebben a helyzetben miből is áll egy átlagos édesapja napi rutinja? Reggel felkel, megreggelizik, munkába rohan, aztán estig nem is látja a csemetéjét, akinek egészségügyi gondozása, felügyelete (az orvosokkal való kapcsolattartás, a terápiás foglalkozások leszervezése stb.) jórészt az édesanya feladatává válik. Ez persze bűntudatot érlel a férfiban, ami érthető is, hiszen nem önszántából marad távol a nevelés egy bizonyos részétől, hanem a körülmények összjátéka folytán. És – az esetek döntő többségében – még csak azt sem mondhatjuk, hogy ne venne le szívesen mázsás terheket a felesége válláról. Csak épp módja, lehetősége nincs rá.

És ha a férfi mégis tud némi időt szakítani rá, hogy elkísérje a feleségét és a gyermekét egy-egy terápiás foglalkozásra, a külvilág tipikusan csak az anyagi, tárgyi körülmények megteremtőjét, a gyerekét fuvarozó sofőrt látja benne, nem pedig az érdeklődő-aggódó szülőt. Ez a példa is világosan illusztrálja, hogy a szülői egyenlőség a gyakorlatban nem mindig, nem minden élethelyzetben érvényesül.

Egy ilyen szituációban szinte kizárólag az édesanya kap pozitív visszajelzéseket a társadalomtól. Ő a precíz, önfeláldozó és tettrekész szülő – ez egyébként nyilván meg is felel a valóságnak -, míg az apa (bármily kitartóan is próbálja bizonyítani, hogy ő sem veszi félvállról a kötelezettségeit) a másodhegedűs hálátlan szerepébe kényszerül.

És ha az önmarcangolás és a lelkiismeret-furdalás mély bugyraiba merül, akkor előbb-utóbb magányossá válik. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy egy önértékelési problémákkal küzdő, bizalomhiányos, saját alkalmasságával szemben is kételyeket tápláló apának csak nagyon kevés nyilvános fórum áll a rendelkezésére, ha esetleg úgy döntene, hogy másokkal is megosztja háborgó érzelmeit.

Miként a Good Dads bejegyzése is hangsúlyozza: sajnos a különböző online felületeken (például a Facebookon) elérhető tematikus csoportok sem nyújtanak lehetőséget az értelmes, elmélyült párbeszédre, az őszinte eszmecserére. Az e közösségekben feltűnő édesapák zöme eleve nehezen nyílik meg. Úgy érzik, ha részletesen beszélnek lelki nyavalyáikról és belső gyötrődéseikről, önnön gyengeségüket leplezik le, ami nem egyeztethető össze a hagyományos, „macsó” férfi képpel.

Egyszóval különösen nagy terhet cipel az édesapa is, aki sajátos nevelési igényű gyermeket kap ajándékba a sorstól. Mert természetesen az ilyen gyermek is ajándék (sok szempontból csodálatosabb is, mint különleges bánásmódot nem igénylő kortársai). Csakhogy az apukájának roppant nehéz pozitívan tekintenie a szülői feladatokra, ha szinte minden egyes nap úgy érzi magát, mint egy hajótörött a magány kopár szigetén.

Hogy tehet-e minderről a társadalom? Nem is kérdés. De vajon az édesapák tehetnek-e valamit azért – akár összefogás, közös cselekvés révén -, hogy ez a helyzet megváltozzon?

Borítókép: Drazen Zigic, Freepik