A szemünk előtt borultak füstbe az ikertornyok, végigküzdöttük a pénzügyi válságot, láttuk, hogy milyen borzalmakra képes a terrorizmus, 2020 elején pedig azt is, hogyan söpör végig a világon egy pandémia. Ha mindez nem lett volna elég az elmúlt húsz évre, a XX. század két sebhelye után Európában most ismét háború dúl.
Az elmúlt két évtized alatt bőven kijutott a földi pokolból, közben pedig újra felnőtt egy generáció, amelynek a félelem, a létbizonytalanság és a fenyegetettség érzése természetes fogalmak lettek, ráadásul a megrázó felvételek, a drámai forgatókönyvek minden eddiginél gyorsabban jutnak el hozzánk.
A történelem a 90-es években született generációt sem kímélte
Egy olyan világban élünk, ahol a válság – legyen az pénzügyi, társadalmi, gazdasági, geopolitikai, kulturális vagy erkölcsi – már a legfiatalabbak számára is magától értetődő állapot, az idősebb generációt pedig már-már “vadállatokká” hangolta.
A félelem, mint életmódunk meghatározó eleme egy egész generációt elkísért, nem hagyott teret másnak. Félelem az egzisztenciális, szakmai vagy gazdasági kilátástalanságtól, félelem a betegségtől, járványtól, háborútól – ezek közül egy is elég lenne, a csomag viszont, amit az elmúlt húsz évben kaptunk súlyos mentális terhet jelent minden generáció számára, a fiatalok jövőképét pedig jelentősen átrajzolta.
Az általánossá vált stresszes állapot nem múlik el nyomtalanul, megjelenik a döntésekben, a vezetői motivációban, megjelenik a vállalati kultúrában éppúgy, mint otthon a négy fal között. Folyamatosan növekszik a rekreációs és pszichiátriai szerek használata, a családon belüli erőszak, a nők elleni erőszak, a gyermekek elleni erőszak soha nem látott méreteket ölt, a sort pedig sajnos hosszan lehetne sorolni.
Ennek a materialista logikának a mentén szépen lassan elveszett a végesség és az örökkévalóság gondolata, amelynek helyét a bizonytalanság, a létbizonytalanság érzése vett át. A Világbank előrejelzése szerint megfelelő intézkedések hiányában 2030-ra több mint félmilliárd ember él majd szegénységben, napi 5,50 dollárnál kevesebb bevétellel.
Hogyan őrizhető meg a mentális erő mindezek ellenére is?
Bármennyire is sablanosnak tűnik, a megoldás mint általában, most is magunkban keresendő. Vannak folyamatok, történések amin nem tudunk változtatni, a mentális jóllét és a saját hozzáállás viszont egyéni felelősség kérdése. Teret tudunk-e engedni napi pár perc csendnek? Megtaláljuk-e a módját a stressz kezelésének? Tudunk-e időt szakítani a feltöltődésre, akár csak napi 17 percre a boldogságért? A saját prioritások felállítása segíti a fókuszt, a higgadt válaszokat, a mindennapok kontextusba helyezését akár szakmai, akár a magánélet szempontjából, végső soron pedig segít elindítani a változást egyéni szinten.
Nemcsak az ukrajnai háború tanúskodik arról, hogy az emberiség okozta földi pokol soha nem ér véget, hanem arról is, hogy mennyire ragaszkodunk ehhez az állapothoz. Az ismert rossz pedig mindig vonzóbb, mint az ismeretlen boldogság lehetősége.
