Vonzóbb az ismert rossz, mint az ismeretlen boldogság lehetősége

Járt utat a járatlanért el ne hagyj! A házasság ilyen, tűrni kell! Az élet nehéz, el kell viselni! Hogy vagy kisunokám, élsz még? Dolgozz fiam, a mi családunk nem olyan szerencsés, nekünk mindenért keményen meg kell küzdenünk!

Jelentéktelennek tűnő mondatok, amelyek sokszor évtizedes, évszázados tartalmat hordoznak. Nem csak külső jellemvonásokat, habitust vagy genetikai hajlamot lehet ugyanis örökölni. Születésünkkel a családi hiedelemrendszer is életünk része lesz és láthatatlanul irányítja az itt és most döntéseit, automatikus reakcióit, viselkedési mintáit.

A komfortzóna az a hely, ahol ismerősen rossz lenni. Az ismerős érzés viszont nagyobb vonzerő, mint az ismeretlen boldogság lehetősége – vallja Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, aki Örökölt sors című könyvével kinyitott és kézzelfogható alapokra helyezett egy olyan értelmezési utat, amely eddig sokak számára az ezotéria homályos körébe tartozott. Egészen egyszerűen azért, mert a generációk hihetetlenül mélyen és szorosan kapcsolódnak egymáshoz és egyetlen ember története, egyéni sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül. Orvos-Tóth Noémivel beszélgettünk.

Megjelenése óta a sikerlisták élén áll a könyv. Mit gondolsz, minek köszönheti óriási sikerét az Örökölt sors?

Tavaly jelent meg a könyv és gyakorlatilag azóta a nagy könyvhálózatok sikerlistáinak dobogós helyén áll. Azt gondolom, egyre nagyobb igényünk van arra, hogy értsük, mi miért történik velünk, mi zajlik az életünkben, miért alakulnak a dolgaink úgy, ahogy. Legyen az párkapcsolat, karrier, a világhoz való viszony, ma már nem elégszünk meg annyival, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek, szeretnénk érteni is a mélyen megbúvó mozgatórugókat. Azt hiszem, a könyv pont ebben segít nagyon sokat, hiszen kinyit egy olyan értelmezési utat, amely eddig sokak számára az ezotéria körébe tartozott. Szilárd meggyőződésem, hogy egyetlen ember egyéni sorsa sem érthető meg a transzgenerációs szemlélet nélkül. Ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, és esélyünk legyen a változásra, nagyon fontos, hogy megismerjük a felmenőinktől kapott lélektani, epigenetikai, tapasztalati örökségeinket. Egyszerűen azért, mert a generációk hihetetlenül mélyen és szorosan kapcsolódnak egymáshoz, pont úgy, ahogy egy gyöngysor apró gyöngyszemei illeszkednek a mellettük lévőhöz.

A legtöbb dolgon, amelyet felmenőinktől örököltünk nem tudunk változtatni. Mi a helyzet az örökölt sors esetében?

Valójában sokkal több mindenen tudunk változtatni, mint elsőre gondolnánk, ám ehhez arra van szükségünk, hogy önmagunkat egy nagy családi rendszer részének lássuk, és ráismerjünk azokra a működésmódokra, amik a családunkat jellemezték. Mire gondolok? A legfontosabb, amit az előző generációktól kapunk, az emberi kapcsolatok minősége, vagyis hogy mennyire tudunk biztonságosan és bizalommal kötődni egymáshoz. A kapcsolatok minősége -legyen szó párkapcsolatról, szülő-gyerek viszonyról vagy munkahelyi kapcsolatokról- egész életünk minőségét is meghatározza: befolyásolja egészségi állapotunkat, teljesítőképességünket, de akár az életkilátásainkat is. A bizalom és biztonság kialakulása pedig a szülői gondoskodás minőségétől függ. És itt jön be a képbe a transzgenerációs örökség, hiszen a mi szüleink hozzánk való visonyában az ő szüleik –vagyis a mi nagyszüleink- gondoskodásának minősége jelenik meg, ahogyan a nagyszüleinkre pedig az dédszüleink voltak nagy hatással.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

A tapasztalataid alapján hogy látod, mi okozza a mostani generáció számára a legjelentősebb problémát?

Manapság egyetlen generáció sincs könnyű helyzetben. A XX-ik század második felében érvényüket vesztették azok a szabályrendszerek, azok az életvezetésre vonatkozó társadalmi előírások, amik korábban meghatározták az egyén életét. Nagyon sokáig az ember úgy lépett ki a származási családjából, hogy azonnal megalapította a saját családját. A családban létezés egy természetes életforma volt, a család elsősorban gazdasági, termelési és reprodukciós feladatokat látott el. A boldogság megélése, az egyéniség kibontakoztatása, a személyiség fejlődése nem tartozott a családdal szemben megfogalmazott elvárások közé. Ez gyökeresen megváltozott, hiszen teljesen más igények támadtak egy párkapcsolattal szemben. Ma már szeretnénk magunkat jól érezni a másik mellett, megélni valami mély testi és lelki intimitást, miközben arra is vágyunk, hogy a párunk támogasson minket az önmegvalósítás útján. Sokkal többet várunk el önmagunktól is és a kapcsolatainktól is. Ahogy Esther Perel amerikai pszichológus mondja, egyszerre vágyakozunk biztonságra, és kiszámíthatóságra közben pedig izzó szenvedélyre és kalandra. Egyszeriben annyi elvárásunk támadt egy párkapcsolattal szemben, hogy gyakorlatilag nincs ember, aki ennek meg tudna felelni.

Ettől aztán sokkal törékenyebbek lettek a párkapcsolatok. Megszűnt a külső kényszer, már nem az ásó, kapa, nagyharang az egyetlen út. Ma már dönthetsz arról, hogy akarod vagy nem akarod a kapcsoalatodat, hogy meddig maradsz benne, kiléphetsz, vagy akár bele se lépsz, mert értékesebbnek tartod a függetlenségedet – ez mind rajtad múlik. A szabadság azonban egyben teher is, hiszen, ha rossz döntést hozol, nincs kire mutogatnod.

Mi volt az előző generáció általános üzenete?

Az előző generáció általános üzenete annyi volt, hogy tűrjél, ki kell bírni, az élet nehéz, a házasság meg kötelesség. Ezzel ma már nem sokat tudunk kezdeni. Fogódzók, minta, követhető példa nélkül maradt egy generáció. Igazából a legnagyobb probléma, hogy arra sincs mintánk, hogy hogyan kell jól működtetni egy kapcsolatot. Szüleink, nagyszüleink, és az őket megelőző generációk annyi kapcsolati sebet sérülést, fájdalmat, veszteséget halmoztak fel, hogy az elmondhatatlan. Azt gondolom, hogy kimondhatjuk: mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk. Az előző generációk olyan egyéni és kollektív traumákat szenvedtek el, amelyeknek a feldolgozása, begyógyítása nem történt meg. Ezek a traumák pedig ott visszhangzanak a mi életünkben és hatással vannak arra, hogy mi hogyan kapcsolódunk másokhoz. Általában azt látom, hogy nehezen, mert bizalmatlanok vagyunk. A bizalmatlanság pedig elszigetel, távolságot teremt, ezért rengetegen küzdenek a magánnyal és szenvednek az izoláltság érzésétől. Nem véletlenül vannak tele a pszichológiai rendelők.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

A kollektív traumák alatt mit értesz pontosan?

Kollektív traumának nevezzük azokat a nagy horderejű, pusztító erejű eseményeket, amik egész népeket, népcsoportokat érintenek. A történelmi kataklizmák, háborúk, üldöztetések, kitelepítések, a holokauszt rémségei tartoznak ide, de az önkényuralmi rendszerek minden vetülete is. Ezek alapjaiban rengették meg a felmenőink biztonság élményét, és sokszor generációkra meghatározzák, hogyan viszonyulnak az egyének az élethez: mernek-e bízni a másik emberben vagy a lelkük mélyén mindig ott bújkál a bizalmatlanság vagy mondjuk, elhiszik-e, hogy érdemes dolgozni, teremteni vagy egy állandósult átmeneti állapotra rendezik be az életüket, mert „soha nem lehet tudni, mikor kell menekülni” – ahogy egyik páciensem fogalmazott.

Van olyan jellemző motívum amit a mai férfiak, illetve nők esetében kiemelnél?

A férfiak egyik legnagyobb küzdelme, hogy megtalálják az új szerepüket a modern világban. Alapjaiban változott meg a férfiak megítélése, a férfiszerep az elmúlt évtizedekben. Milyen elvárásokkal találkozik ma egy férfi? Egyszerre várjuk el tőlük a hideg racionális gondolkodást, a higgadtságot, a talpraesettséget, azt hogy biztos kézzel kormányozzák az életüket – mert még mindig elvárás, hogy egy férfi legyen magabiztos -, miközben egyre inkább igényeljük, hogy legyenek érzelmesek, hogy lehessen velük nagyon mélyen beszélgetni, legyenek érzékenyek és fogékonyak a mi kétségeinkre, nehézségeinkre, szorongásainkra, álljanak mellettünk támaszként, és ők is kezdjenek el beszélni a saját érzelmi életükről, merjenek bátran megnyílni. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt és egyszerre mutatni erőt és érzékenységet.

A nők számára nagy feladat megtalálni az egyensúlyt elköteleződés, családalapítás és önmegvalósítás között. Felbomlottak a korábbi nagycsaládok, ahol kezdő édesanyaként segítséget és támogatást kaphattak. A nők sokszor magányosnak érzik magukat otthon a gyerekekkel, a férfiak pedig egyedül érzik magukat a rájuk háruló gazdasági felelősséggel. Amikor pedig otthon este újra egymásra kellene hangolódni, sokszor csak az indulatok, frusztrációk tudnak egymásnak feszülni.

Hogyan tudja ezt a helyzetet feloldani a transzgenerációs szemlélet úgy, hogy közben ne felelősöket keressünk?

Minden terápia elején aláhúzom, hogy nem felelősöket keresünk. Sajátos működési módokat szeretnénk felismerni, azokat a működéseket pedig, amelyek akadályozzák, hogy harmonikus kapcsolatokat alakítsunk ki, hogy egy olyan úton haladjunk az életünkben, ami számunkra kielégítő, azokat a működési módokat igyekszünk átírni. Nem az a cél, hogy valakire rámutassunk, hogy te vagy az oka az én elrontott életemnek – ettől még senkinek nem lett jobb – az azonban sokat segít, ha megértjük, a szüleink, nagyszüleink miért viselkedtek velünk úgy, ahogy, ha bántottak, elhagyagoltak, vagy túlságosan szigorúan bántak velünk, azt vajon miért tették. Ha megértjük az előző generációk életét, kapcsolati mintáit, akkor van esélyünk valóban változtatni azokon, és végre harmonikusabb kapcsolatokban léteznünk életünk minden területén.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Van esetleg néhány konkrét, kézzel fogható példa, amit megosztanál?

Klasszikus példa, amikor a pár egyik tagja egy olaszos temperamentumú családban nőtt fel. Teljesen természetes számára, hogy hangosan beszél és nem érti, hogy a párja miért bántódik meg, miért húzódik vissza, amikor ő csak intenzívebben fejezte ki az érzéseit. A pár másik oldalán viszont egy olyan valaki áll, akinek a családjában gyakori volt a bántalmazás. Számára a hangos vagy hangosabb szavak egy mögöttes jelentéstartalommal is bírnak, mégpedig azzal, hogy veszély van, védekezni, menekülni kell. A felek mindebből csak annyit vesznek észre, hogy látszólag megmagyarázhatatlan módon “hirtelen” eltávolodtak egymástól. Én abban tudok segíteni, hogy a családi mintákat, gyerekkori élményeket feltárva, elkezdjék önmagukat és a párjukat is jobban érteni. Természetesen nem állunk meg egy generációnál, az önsimereti munka során azt is megnézzük, a távolabbi felmenők milyen örökséget hagytak hátra.

Sokszor egyébként a sikernek is gátja lehet egy felmenőnk élettapasztalata. Dolgoztam egy férfival, aki a karrierjében nem tudott egy bizonyos szint fölé emelkedni, holott minden képessége adott volt hozzá. Amikor megkapta a racionális szinten nagyon vágyott kinevezést, amivel azonban külföldre kellett volna költöznie, érthetetlen okból lebetegedett, és vissza kellett mondania a pozíciót. Ahogy a költözés „veszélye” elhárult, egyszeriben meg is gyógyult. A terápia során kiderült, hogy gyerekkorában akárhányszor felhívta a nagymamáját, minden alkalommal elhangzott a kérdés, hogy “kisunokám, élsz még?” Ez a mondat szinte szállóige lett a családban. A nagymamája ugyanis megélte a háborút, üldöztetést, kitelepítést és sokáig egyáltalán nem volt természetes számára a létezés. A nagymama feldolgozatlan félelme, és az ebből adódó aggodalmaskodása meghatározta azt, ahogy ez a férfi a világban működött. Hiába vágyott tudatos szinten egy izgalmas, változatos, sok utazással járó életre, a tudattalan azt súgta: maradj csak a fenekeden, mert a világ tele van veszéllyel!

De ugyanígy transzgenerációs okokra vezethető vissza, hogy a boldogulásnak milyen útját tartjuk lehetségesnek. Gondoljuk csak végig, milyen üzenetet kapunk felmenőinktől ezzel kapcsolatban! Például, „dolgozz fiam, csak kemény munkával, tudunk előre jutni, nekünk nincs szerencsénk, minden egyes fillérért, forintért meg kell dolgozni!!” Ilyenkor az ember hajlamos arra, hogy ezt a programot vigye tovább, és csak azt a munkát tartja elfogadhatónak, igazi munkának ahol verejtékesen küzdeni kell. Mások ezzel szemben mondjuk azt kapták – akár kimondva, akár kimondatlanul-, hogy ügyeskedj, legyél élelmes, akár csapj be másokat, különben téged fognak becsapni. Ebben az esetben a szabálykövetés, a kitartó és következetes munkavégzés választása ellene mehet a családi hitrendszernek.
Én magamon is felfedeztem, milyen ereje van a családi hitrendszereknek. A nagymamám például mindig azt mondta, hogy azért eszünk, hogy dolgozni tudjunk – ami lássuk be, nem egy hedonista hozzáállás. Éppen ezért, nekem például azt kellett megtanulni, hogy a pihenés is ugyanúgy szükségszerű, mint a munka.

Régi magyar mondás, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyj.

Én ezt úgy szoktam fogalmazni, hogy a komfortzóna az a hely, ahol ismerősen rossz lenni. Az ismerősség sokszor nagyobb vonzerő, mint a változás lehetősége. Sokan azért ragadnak egy számukra kedvezőtlen, rossz helyzetben, mert nagyobb az ismeretlentől való félelem, mint az ismerős rossz általi szenvedés.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy szülőként mit adhatunk tovább a következő generáció számára?

Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki igazán támogató szülő lehessen, először saját magát kell megismernie. Önismeret nélkül nem lehet kontrollálni az automatizmusokat. Ha például nem vagyunk tisztában önmagunkkal, könnyen előfordulhat, hogy rányomjuk a gyerekünkre a saját, be nem teljesült vágyainkat, pedig ahogy már Jung is megfogalmazta: „Semmi nincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.”
Ha a szülők jól vannak önmagukkal, ha megpróbálnak önazonos életet élni, és mondjuk nem mosolyognak, amikor sírni lenne kedvük, ha nem azzal foglalkoznak mások mit gondolnak vagy mondanak róluk, akkor pont azt adják, amit adni érdemes. Érezzük magunkat jól a bőrünkben, mert ez segíti leginkább a gyerekek fejlődését!

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Köszönjük a helyszínt az Ybl Budai Kreatív Háznak!