Racionálisnak tartod magad? Ezt veszítheted vele, ha túlzásba viszed

Sokan büszkén vallják magukat racionálisnak. A fegyelmezettség, a hidegvér és az objektivitás valóban érték – de csak addig, amíg nem az érzelmek elkerülésének eszközei. Amikor a racionalitás páncéllá válik, a kapcsolataink és az ítélőképességünk fizeti meg az árát.

A professzionális közegben a „racionális” jelző szinte dicséret. A higgadt vezető, aki nem reagál túl, nem veszi magára a konfliktust, és gyorsan túllép az érzelmi hullámzásokon, ideálisnak tűnik. Csakhogy a racionalitás nem lehet póz. Ha az ész nem eszköz, hanem identitás, akkor könnyen az emberi oldalunk ellen fordul.

Sok magas teljesítményű szakember – cégvezetők, ügyvédek, orvosok, akadémikusok – hiszi azt, hogy az állandó objektivitás nemes erény. Egy idő után azonban finom, de érzékelhető távolság jelenik meg a kapcsolataikban. A morális bizonyosságuk erősödik, miközben az empátiájuk feltételessé válik. A környezetük pedig egyre kevésbé érzi magát valóban meghallgatva.

Ezt olvastad már?

Öt tévhit a magányról – Nem mindig az, aminek látszik!

Elveszettnek érzed magad? – Így vedd vissza az irányítást!

A sztoicizmus félreértése: nem az érzelmek kiiktatása a cél

A klasszikus sztoikus filozófia – gondoljunk például Marcus Aurelius vagy Epiktétosz tanításaira – soha nem az érzelmek elfojtásáról szólt. A sztoicizmus lényege az érzelmi műveltség és az önuralom volt: felismerni, mi zajlik bennünk, és tudatosan dönteni a válaszunkról. Az érzelmek biológiailag és tapasztalataink alapján automatikusan jelennek meg. A bölcsesség nem abban áll, hogy letagadjuk őket, hanem abban, hogy nem hagyjuk, hogy kontroll nélkül irányítsanak. Az észnek együtt kell működnie az érzelmekkel, nem pedig elnyomnia azokat.

A modern, leegyszerűsített „sztoikus” attitűd viszont gyakran inkább érzelmi elkerülés. A racionalitás ilyenkor magyarázatként szolgál a kényelmetlen beszélgetések elodázására, a konfliktusok elkerülésére vagy mások érzéseinek relativizálására. Kívülről stabilitásnak tűnik, belülről viszont gyakran feldolgozatlan félelem, harag vagy gyász dolgozik.

Amit az agyunkról tudunk: az érzelem megelőzi a gondolatot

A neurológiai kutatások egyértelműen mutatják: az érzelmi feldolgozás megelőzi a tudatos érvelést. Nem arról van szó, hogy előbb racionálisan döntünk, majd „hozzáadódik” az érzelem, épp ellenkezőleg. Az érzelem az első szűrő. Ha ezt a szintet kihagyjuk, attól az érzelem nem tűnik el a döntéseinkből. Csak vakfolttá válik. A túlhasznált racionalitás így paradox módon gyengíti az ítélőképességet, mert nem látjuk, mi hat ránk valójában.

Ez különösen veszélyes hatalmi helyzetekben. Az „objektivitás” zászlaja alatt könnyebb szabályokra, hatékonyságra vagy elkerülhetetlenségre hivatkozva igazolni olyan döntéseket, amelyek figyelmen kívül hagyják az emberi szempontokat. Történelmi példák sora mutatja, hogy az empátia hiánya morális vaksághoz vezethet.

Amikor a racionalitás a kapcsolataink rovására megy

A hétköznapokban ez finomabban jelenik meg, de nem kevésbé fájdalmasan. A partner nem érzi, hogy valóban meghallgatják. A gyerek úgy tapasztalja, hogy inkább értékelik, mint megértik. A kolléga azt érzi, hogy menedzselik, nem pedig emberként kezelik. Az érzelmi visszafogottság nem egyenlő az érzelmi érettséggel. Attól, hogy nem reagálunk hevesen, még nem biztos, hogy feldolgoztuk, ami bennünk zajlik. A valódi önuralom azzal kezdődik, hogy pontosan megnevezzük az érzéseinket, és felelősséget vállalunk értük.

Az integrált megközelítés – a sztoikus stabilitás és az empatikus jelenlét együttese – sokkal erősebb vezetői és emberi minőséget ad. Így lehet határokat húzni anélkül, hogy dehumanizálnánk a másikat. Így lehet elvi alapon dönteni anélkül, hogy közben hideggé válnánk. A valódi racionalitás nem érzelmi távolságot követel, hanem érzelmi tisztánlátást. A kérdés nem az, hogy ész vagy érzelem – hanem az, képesek vagyunk-e megtanulni, hogy a kettő párbeszédben maradjon egymással. Ebben rejlik az érett férfi bölcsessége.

Forrás: Psychology Today

Borítókép: krakenimages.com, Freepik