Készíts apai érzelmi leltárat az év elején!

Vannak évek, amik nem látványos sikereket, hanem mély belső átrendeződést hoznak. Olyan időszakok, amikor a barátságok morzsolódása vagy az önmagunkba vetett hit megingása válik a legfontosabbá a hétköznapokban is. Hogyan kezeljük az elengedést? Miként halkítsuk le a lehúzó hangokat, és kik azok, akikre valójában szükségünk van a viharos tengeren? Ebben az írásban nemcsak az elmúlt évem érzelmi hullámvasútját tárom elétek, hanem azt az utat is, amely a dühön és a csalódáson túl a tudatos fejlődéshez és a belső önazonos énemhez vezetett. Mert változni ér, önmagunkért kiállni pedig kötelező.

Rengeteget írtam már apai érzésekről, példákról és mintákról, így az új év kezdetén mindig összegeznem kell az elmúlt évet nemcsak a céljaim elérése szerint, hanem emberi kapcsolataim és a megélt tapasztalatok alapján is.

Ezt egy fontos és tudatos dolognak tartom, hiszen azt gondolom, minden ilyen jellegű változás a személyiségem egy újabb szeletévé válhat, ha másképp tekintek rá, akár formálhatja is azt. Nemcsak azért tartom fontosnak, hogy a megfelelő önismerettel picit eltávolodva tudjam ezeket a változásokat vizsgálni magamban, hanem azért is, mert az egész évben ért ingerek, változások, emberi tényezőkre adott reakcióim egyfajta mintaként is szolgáltak gyermekeim számára.  Jól jöhet egy apai mintaleltárat készíteni, ahol saját magam elemzem a reakcióim alapján, a megélt tapasztalatok, nehézségek, boldogságok szerint, amik hatottak rám tizenkét hónapon át. Hiszen valljuk be, mindannyian tévedhetünk, hibázhatunk, hozhatunk olyan döntéseket, amelyeket az idő múlásával, az évek megszerzett tapasztalataival már teljesen másképp tennénk.

Ezt olvastad már?

Elvárás vagy tudatos választás – Hogyan hangold magadra a belső iránytűt

Egy mentális trükk, ami hegyeket mozgat meg – szó szerint

A jó hír, hogy ezek jóvátételére, felülírására mindig lesz lehetőségünk. Igen, nehéz szembenézni azokkal a dolgokkal, amiket kudarcként, olykor talán hibaként élünk meg. Mennyivel könnyebb lenne fogni és az egészet a szőnyeg alá seperni. Viszont amikor a tudatosan gondolkodó, példamutató énemre gondolok, akkor ma már tudom, hogy ez a működés nem vezet a fejlődéshez, ahogyan a pozitív mintákat sem ezek alapján mutatom gyermekeim számára.

Első és talán a legfontosabb tapasztalásom az elmúlt évekből az az, hogyan hatnak rám az emberi kapcsolataim és az azokban átélt elutasítások, elfordulások. Sok olyan csalódás ért, ahol barátoknak hitt emberek, vagy akár családtagok váratlanul úgy döntöttek, egy negatív mozzanattal kicsekkolnak az életemből. Rengeteg érzelmet váltottak ki belőlem ezek az események: először jött a mindent elárasztó düh, harag, majd az igazságtalanság érzése öntött el. Azt követően pedig rengeteg kérdőjel merült fel önmagammal szemben. Olykor hajlamosak lehetünk saját magunk megkérdőjelezésére, azáltal, hogy bizonyos emberek meghoznak egy döntést velünk szemben. Évek óta figyelem magam ezekben a helyzetekben.

Amikor először tapasztaltam, éltem meg ilyet, nagyon nehéz volt. Mára talán a tapasztalásnak és a tudatosságnak köszönhetően úgy érzem, ennek a természetes morzsolódásnak helye van az életünkben. Ha csak magamat vizsgálom, akkor is látom, hogy rengeteg változáson mentem át, ami magával hozta a fejlődést is. Ezzel egyenes arányban egyszerűen nem elvárható, hogy minden létező személy a környezetünkben ugyanott tartson, ahol mi. Így akarva vagy akaratlanul, de lesznek olyanok, akik vagy nem tudják tartani velünk a lépést, vagy mi nem tudjuk tartani velük. Azonban hosszú távon mindig bebizonyosodik, hogy a régi, lapos, nem minőségi kapcsolatok helyére megérkezhetnek magasabb minőségű, építő, támogató kapcsolatok, amelyekre az adott életszakaszainkban nagyobb szükségünk lehet majd.

Talán a legnagyobb tanulságom, hogy engedjem hullámozni a kapcsolataim tengerét, ne eszeveszett mozdulatokkal ússzak egy olyan tengerben, amelyben a hullámok mindig vissza-vissza vetnek.

A következő tanulságom talán a hit önmagamban. Sablonosnak tűnhet, de tapasztalatból mondom, ez mindennek az alapja. Hányszor nézem végig a kislányom, ahogyan egy dolgozatra készül, és már a tanulás folyamata alatt feladja, mert egyszerűen nem tudja elhinni magáról, hogy képes lesz rá, hogy megcsinálja. Milyen érdekes megfigyelni azt, ahogyan megerősítéseket és támogatást kap, és ezek által, apró lépésekkel kerül közelebb ahhoz az önmagához, aki már képes elhinni, hogy sikerülni fog, és egy jó eredménnyel zárja majd a dolgozatírást. De mi történik akkor, amikor mi is hadilábon állunk a saját hitünkkel, és a külvilágtól és a közvetlen környezetünktől is csak az elbizonytalanítást kapjuk (természetesen csupa jószándékból)? Nem fogunk hinni, bízni azokban a kompetenciákban, amiktől azok lehetünk, akik önfeledten szárnyalnak a világban.

Leghasznosabb tanulságként igyekszem minden olyan hangot lehalkítani a fejemben vagy környezetemben, ami nem támogató, inkább csak a mélybe taszít. Ma már tudom, nem feltétlenül megmentőkre van szükségem, akik puszta jószándékból dobálják a mentőkötelet utánam, hogy kihúzzanak a háborgó hullámokból, inkább olyan emberekre vágyom, akik beülnek mellém a csónakba és velem egy ritmusban eveznek, és a hátam mögül kiáltanak, hogy ne adjam fel, már csak egy kicsit kell kitartanom, és a hullámok enyhülni fognak. Rengeteg gondolat, elemzés, kudarc, csalódás, ölelés, biztatás, szeretet és sok év van ebben a néhány sorban, amik által fejlődhettem és vizsgálhattam saját határaim, kereshettem saját komfortom az emberi kapcsolataimban.

Egy dolgot szeretnék kiemelni nektek: ha valami már nem komfortos, negatív érzésekkel telít el, arra nem biztos, hogy hosszú távon szükségetek lehet. Elemezzétek, figyeljétek az érzéseiteket, reakcióitokat és merjetek önmagatokért változtatni rajtuk!

Sánta Dávid mentálhigiénés segítő szakember

Borítókép: YuliiaKa, Freepik