Az ellenségkép kialakulásának pszichológiája: így legitimál minden agressziót az agy

Hogyan lehetséges, hogy más szemében rögtön észrevesszük a szálkát, míg a magunkéban nem látjuk a gerendát? Milyen lépései vannak az önreflexiónak és hogyan legitimál minden agressziót az agy?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kereste a választ vasárnapi beszédében február 27-én Pál Ferenc – közismert nevén Pál Feri atya – római katolikus pap, mentálhigiénés szakember, aki 18 évig tartott minden kedden előadásokat lelki egészség és pszichológia témában és akitől az üzleti világ krémje is szívesen tanul.

Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében gerendát sem veszed észre?

Ezzel a kérdéssel indul a 2022.02.27-i vasárnapi beszéd, ami Pál Feri atya szerint egyúttal egy sajátos kísérlet is arra, hogy gondolatokat, szempontokat fogalmazzon meg azzal összefüggésben, hogyan vehetjük észre és hogyan szedhetjük ki saját szemünkből a gerendát.

A mintegy fél órás beszéd végigvezeti az önismeret és az önreflexió szintjeit a sérelmek és fájdalmak automatikus tagadásától egészen odáig, hogyan válik az agresszió hétköznapivá, kollektívan elfogadottá és legitimmé. Rámutat arra, hogyan lesz barátból ellenség, hogyan mentesíti magát az egyén a felelősségtől és hogyan fordul meg az erkölcsi rend. Pál Feri atya maga is elmondja, hogy nem tudja nem kontextusba helyezni az összefüggéseket a jelenleg is zajló eseményekkel, ugyanakkor a folyamatot és az önismeret szintjeit érdemes egyénileg is megvizsgálni.

• 3:09 Melyek a reális önismeret feltételei? Miért nem elég egy külső pont, ahonnan kívülről magunkra tekinthetünk? Hol van az a pont, amikor már nem tesszük fel a kérdést, hogy helyes-e, erkölcsös-e, amit teszünk?
• 6:33 Az önismeret 6 szintje, a társas önazonosság pszichológiája és a személyiségen belül sebzett, indulatos, bántalmazott rész felismerése.
• 10:55 Tudattalan, énvédő mechanizmusok, amelyek maguktól működnek és tagadnak, lekicsinyítenek, hárítanak, hogy se a sérelmekkel, se a tettekkel ne kelljen szembenézni. A lélek tudatlanul is dolgozik értünk.
• 11:45 Hogyan alakul a tagadás szándékos vaksággá? A sérült részekkel való találkozás szorongást kelt, feljönnek a fájdalmak és megjelenik a történet, amiben traumatizálódtunk.
• 14:15 A sérülések miatt egy-egy helyzet észlelése is torzulhat. Megjelenik a konfliktus, a konfliktusban megjelenik a harag, eltűnik a felelősségvállalás és az érzelmi önszabályozás. Ezzel a folyamattal párhuzamosan pedig megjelenik a másik ember leértékelése, ami lenézésben, megvetésben, kirekesztésben ölt testet.
• 17:15 Ki jó és ki rossz? Ki áldozat és ki tettes? Kié a felelősség?
• 19:20 A felelősség tagadása és átruházása: nemcsak rossz vagy, nemcsak tettes vagy, hanem ellenség is, ez pedig mentesít az önreflexió alól. Az emberi természet sérült része olyan működésbe lép, hogy az ellenséget egyre kevésbé látja embernek és a barátokra is legfeljebb bajtársként tekint. Ha pedig az ellenség nem ember, akkor vele nem is kell úgy bánni, mint egy emberrel.
• 23:30 Hogyan jut el az agy az agresszió elfogadásától odáig, hogy legitimálja, kívánatosnak és helyesnek tartja az embertelenséget?
• 32:00 Hogyan fordul meg az erkölcsi rend és hogyan válik hétköznapivá, természetessé az agresszió? A pont, amikor már kollektív mértékben sem látjuk a gerendát: “létezik erkölcsi rend, de az ránk nem vonatkozik. Egészen egyszerűen azért, mert mi már afölött vagyunk” – magyarázza a folyamatot Pál Feri atya.

“Nincs jogos embertelenség. Nincs jó embertelenség. Nincs igaz embertelenség. Csak embertelenség van. Olyan papokra lenne szükség, akik nemcsak a hívőket látják, hanem magukat is. Olyan orvosokra, akik nemcsak a betegeket látják, hanem magukat is. Olyan tanárokra, akik nemcsak a gyerekeket látják, hanem magukat is. Olyan katonákra lenne szükség, akik nemcsak az ellenséget látják, hanem magukat is. Olyan rendőrökre lenne szükség, akik nemcsak a rendbontókat látják, hanem magukat is. Olyan politikusokra lenne szükség, akik nemcsak választókat látnak, hanem magukat is. Végül pedig olyan keresztény emberekre lenne szükség, akik nemcsak Istent látják, hanem magukat is” – zárja beszédét Pál Feri atya.