Bajcsi Norbi most 39 éves, jelenleg építésvezetőként dolgozik és 2021 decemberében lesz öt éve annak, hogy teljesen absztinens életet él, azaz nem iszik alkoholt, nem szerhasználó és szakított régi életével is.
A teljes történet hamarosan egy könyv formájában is megjelenik és készül egy színházi darab is, ami bemutatja, 20 év függőség után is vezethet út a teljes absztinenciáig. Norbi története elgondolkodtató és inspiráló példa arra, hogy a végtelennek tűnő függőségek világából is lehet kiút. A beszélgetés Norbi életútján keresztül arra is rávilágít, hogy a változáshoz és a változtatáshoz elengedhetetlen elhatározás csakis belülről, önmagunkból fakadhat. Ha ez találkozik a kellő szakmai segítséggel, akkor lehetőség van a történet felülírására, a sebek begyógyítására és elindulhat a változás és az élet újjáépítésének folyamata is. Bajcsi Norbival beszélgettünk.
Mesélnél egy kicsit a gyerekkorodról?
Egyke gyerek vagyok, amit azért is fontos kiemelnem, mert gyerekként mindig is vágytam arra, hogy legyen egy testvérem, de aztán ez máshogy alakult. Édesapám alkoholista volt és már egészen kisgyerek korom óta azt láttam otthon, hogy az alkohol milyen sok problémát okoz. A szüleim sokat veszekedtek egymással, egyre hevesebb vitáik voltak, amik szinte kivétel nélkül verekedéssel és tettlegességgel záródtak, és amikből sajnos én is sokat láttam, már három-négy évesen is.
Mindig is hiányzott számomra egy olyan család, ahol megértenek és szeretnek. Az otthon történtek és látottak hatására zárkózott lettem és nem is igazán beszéltem arról senkinek, amiket a négy fal között láttam. Habár engem fizikailag nem bántottak a szüleim, a verbális bántalmazás hozzátartozott a mindennapjainkhoz. A veszekedéseknek általában a rendőrök vagy a mentősök vetettek véget és másnap minden ugyanúgy kezdődött elölről, mintha előző nap mi se történt volna. A szüleim a problémát mindig is a szőnyeg alá söpörték és tőlem is azt várták, hogy ugyanígy tegyek. Az egyetlen olyan kapcsolatom, amiben gyerekként azt éltem meg, hogy feltétel nélkül szeretnek, az az anyai nagymamámmal volt, úgy éreztem, hogy ő szavak nélkül is megért engem.
Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mikor és hol találkoztál először a droggal?
Ahogy felsős lettem, elváltak a szüleim. Elég gyorsan lett egy nevelő apám, aki sokkal rosszabb ember volt, mint az édesapám. Mellette az édesanyám is elkezdett masszívan inni. A szüleim válásakor bíztam abban, hogy a helyzet jobbá fog válni, béke lesz és maradunk ketten az édesanyámmal. De ez sajnos nem így alakult. Azzal, hogy lett egy nevelő apám, aki ugyanúgy verte az anyámat, mint azelőtt apám, és velem is éreztette, hogy nem szeret, valami végleg összetört bennem. Azt éreztem, hogy már semmi nem érdekel, hogy felesleges vagyok, semmi értelme tanulnom, jól viselkednem vagy éppen csak jól lennem.
A dolgok akkor kezdtek igazán rosszra fordulni, amikor fél év után eltanácsoltak a szakmunkás képzőből. Ezután már nem volt más hátra, mint valahogyan eltölteni az időt: mindegy, hogy hol, csak ne otthon.
Ekkor kezdődött a csavargó időszak, egy lakótelepi bandához csapódtam, azt láttam rajtuk, hogy szabadok, boldogok, felszabadultak. Mindennél jobban szerettem volna hozzájuk tartozni, ezért szinte mindig ott lógtam közöttük. Az egyik ilyen alkalommal próbáltam ki először a drogot, egy klasszikus füves cigit szívtam el. Habár volt bennem némi félelem az ismeretlentől, ezt könnyen legyőzte a bandához való tartozás utáni vágy. A hasonló háttér, a közös titkok, alkalmak igazi közösséggé kovácsoltak bennünket és megnyílt az út a diszkódrogok és a keményebb szerek felé, amiket ugyanúgy kipróbáltunk.
Az első Extasy után éreztem magam életemben először igazán boldognak. Azt gondoltam, hogy van „gyógyszer” az én lelki fájdalmamra is. Eleinte csak hétvégén anyagoztunk, majd hétköznapi diszkókban is, aztán mindennapossá vált a történet anélkül, hogy láttuk volna mindennek a rossz oldalát. Egyre több anyag, ezzel együtt pedig egyre több pénz kellett. Munkánk nem volt, egyre súlyosabb bűncselekmények jöttek és sokszor el is kaptak minket a rendőrök, majd elengedtek. Ekkor még csak tizennégy éves voltam. Három évvel később többedmagammal elkövettünk egy nagyobb rablást és egy év négy hónapra bekerültem a fiatalkorúak börtönébe. Itt lettem gyógyszerfüggő.
Ahogy kijöttem a börtönből, újra elkezdtem anyagozni és visszatértem a barátaimhoz, akik akkorra már eléggé szét voltak „csúszva”. Újra beindult a pénzszerzés és a lopások időszaka. Egy olyan hurkot láttam a nyakam körül, amiből éreztem, hogy nincs kiszállás. Tudtam, hogy bizonyos körökhöz tartozom, és ha abból kiszállok, akkor olyan másik körök találnak meg, amik ellen addig védve voltam. Huszonhárom évesen három évre ismét börtönbe kerültem.
Mindennapos volt a korrupció, bent is ugyanúgy anyagoztam, de mellette elvégeztem egy kőműves tanfolyamot is. Óriási csalódás volt bennem a barátaim és az édesanyám felé is, mert sosem jöttek el meglátogatni. Kéthetente, amikor a látogatási idő volt én mindig felöltöztem és vártam, hogy szólítsanak, hogy látogatóm érkezett, de az én nevemet sosem mondták ki, csak a társaimét.
Ebben a kilátástalan helyzetben mibe kapaszkodtál, mi adott erőt és reményt?
Akkor még nem tudtam, de ma már biztos vagyok benne, hogy Isten volt az, aki megtartott és vigyázott rám. A börtönben fogalmazódott meg bennem a cél, hogy a szabadulásom után új életet fogok kezdeni. Meg is szakítottam minden kapcsolatot a régi barátokkal, arról viszont fogalmam sem volt, hogyan is kell új életet kezdeni. Két hétre hazamentem édesanyámékhoz, de rövid időn belül ugyanúgy elmenekültem onnan, mint annak idején, mert náluk ugyanaz ment, mint évekkel azelőtt.
Mikor jött az igazi fordulópont, az áttörés?
Megismertem egy lányt, akivel öt évig voltunk együtt, összeházasodtunk és bekerültem egy nagyon jó családba. Lett munkahelyem és kívülről úgy tűnt, hogy minden rendben velünk, boldog párkapcsolatban élünk, nyaralni járunk, de valójában nem így volt. A bennem lévő űr egyre nőtt és újra csak az anyaggal tudtam pótolni a hiányérzetem. Utólag már tudom, hogy ez abból fakadt, hogy nem foglalkoztam a gyerekkori traumák, tettek feldolgozásával és nem tudtam megbocsátani saját magamnak.
Harminc éves voltam, amikor elváltunk és akkor tudatosult bennem, hogy nem csak a feleségemtől váltam el, hanem attól a jó életmódtól is, amibe általa kerültem. Ezt követően hét hónapra bezárkóztam egy panellakásba és újra elkezdtem nonstop drogozni. Nem tudtam senkinek sem beszélni a fájdalmaimról és az érzéseimről és ezen a ponton azt éreztem, hogy már férjként is teljesen megbuktam az életben. Hamarosan eladtam a lakást is, ahogy pedig elfogyott a pénzem, kikerültem az utcára. Az italba és a dizájner drogokba kezdtem temetkezni és hajléktalanként éltem közel három évig.
Szellemileg beszűkült a tudatom és menekültem attól a valóság elől, hogy az utcán élek és drogos vagyok. Egyszer azt hallucináltam, hogy keresnek a rendőrök, majd bementem hozzájuk reggel, hogy itt vagyok, kerestek…. Persze kiderült, hogy ők nem is kerestek, de látták, hogy milyen állapotban vagyok, így elvitettek egy zárt osztályra. Akkor voltam életemben először pszichiátrián. Ott rendbe raktak néhány hét alatt, majd kiengedtek, de amikor már harmadjára akartam újra visszakönyörögni magam, nem vettek vissza.
Na, nekem az volt a fordulópont, mert ott éreztem azt, hogy a világ legutolsó embere vagyok, hiszen még onnan is kizárnak, már oda sem kellek. Tudtam, hogy nincs több dobásom és nincs következő lépés. Ahogy ott álltam teljesen megsemmisülve, egy ápoló hölgy odajött hozzám egy papír darabra írt címmel a kezében, és azt mondta, hogy keressem fel ezt a helyet. Ezen a papíron a székesfehérvári Egészségdokk címe volt, akik a ráckeresztúri előgondozást végzik.
Nem gondolkodtam azon, hogy felkeressem-e a címet. Az egyik legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor segítőként, tisztán ott ült egyike azoknak a srácoknak, akikkel gyerekkoromban anyagoztam. Ez a találkozás reményt adott, hogy ha neki sikerült, nekem is sikerülhet és elindult egy folyamat. Visszakerültem a zárt osztályra, majd onnan Ráckeresztúrra, a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonába.
Kép: Bajcsi Norbi
Mit adott Neked Ráckeresztúr?
Tizenöt hónapot voltam ott, az első két hét maga volt a pokol. Ami viszont nagyon fontos, hogy volt emberi segítségem. Társak, akik ott voltak és akik már előttem ugyanezen átmentek, mentorok, akik fogták a kezem. Elég volt néhány kedves szó, őszinte biztatás, hogy egyszer vége lesz a szenvedésnek.
Itt változott meg az egész életem, 34 évesen kaptam meg azt, amit gyerekként kellett volna. Megtanultam, hogy mit jelent az alázat, a megbízhatóság, hogyan kell kezelni a konfliktushelyzeteket és azt is, hogyan kérjek, illetve nyújtsak segítséget. A terápiát a rehabon való megtérésemtől vettem igazán komolyan. Akkor értettem meg, hogy Isten velem is ott volt mindvégig, a legnehezebb helyzetekben is. Nem én voltam ezekben a nehéz helyzetekben erős, hanem Isten volt az, aki felemelt és a hátára vett és átsegített egy-egy szakadékon.
A drogterápiás otthonból merre vezetett tovább az utad?
Tizenöt hónap után, ahogy kijöttem a rehabról, lett egy stabil munkahelyem az építőiparban, megtaláltam a gyülekezetemet és a páromat. Csoportfoglalkozásokra kezdtem el járni és egyre több önkéntes munkát vállaltam. Iskolai drogprevenciókban, tűcsere programban vettem részt, visszamentem a rehabra is önkénteskedni, illetve rádiós és egyéb meghívásoknak tettem eleget.
Észrevettem, hogy mennyire nagy hiányosság és egyben érték is az építőiparban azon munkások száma, akik nem fogyasztanak alkoholt. Ezt rögtön össze is kapcsoltam azzal, hogy a rehabos fiúk számára mekkora szükség lenne arra, hogy legyenek olyan munkahelyek, építkezések, ahova a terápiás időszak után, mint biztonságos közegbe vissza tudnak menni dolgozni. Mindig is szerettem volna, hogy létrejöjjön egy ilyen hely, ahol a józan, keresztény srácok együtt tudnak dolgozni. Jelenleg tizenketten dolgozunk így együtt, józanul az építőiparban, volt terápiások. Illetve egy hajléktalan szállóval is van kapcsolatunk, ahonnan jöhetnek hozzánk dolgozni a józan, keresztény srácok.
Ha egy kicsit előre tekintünk, hol szeretnéd látni magad öt év múlva?
Öt éve, amikor a rehabról kijöttem, ugyanezt a kérdést tették fel nekem. Akkor azt mondtam, hogy szeretnék józan lenni, szeretnék egy stabil munkahelyet, ahol dolgozhatok, párkapcsolatot, amiben megtalálom a boldogságom és a kölcsönös szerelmet. Mellette szerettem volna hitben is erősödni és megtartani a kapcsolatot a misszióval. Ma mindezekre visszatekintve úgy érzem, hogy sikerült ezeket a célokat „megvalósítanom”. Most készülünk a párommal az esküvőnkre és szeretnénk családot is. Öt év múlva szeretném azt látni, hogy ez a vállalkozás folyamatosan növekszik és ez a lehetőség egyre több újrakezdő fiatal számára nyújt reintegrációs lehetőséget.
Hogyan merítesz ma erőt a hétköznapokban?
Az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy ne aggodalmaskodjak a holnapért, hiszen ez elveszi az energiát attól, amire igazán fókuszálni kell. Ma már bátran merek álmodni és célokat kitűzni magam elé, hiszen látom, hogy a befektetett energia meghozza a maga gyümölcsét. Általában nem azonnal, de ha feladjuk, azzal együtt a remény is rögtön szertefoszlik. Sosem tudhatjuk, hogy mikor nyílik meg előttünk az az ajtó, amin korábban talán még gondolatban sem mertünk bekopogni.
