Rock and roll drogok nélkül? Interjú Zacher Gáborral

A sztárok életét, különösen a pop- és rockcsillagokét rendkívül sokan irigylik, hiszen azzal keresik a kenyerüket, amit a legjobban szeretnek, sikeresek, tehetségesek, s noha utálóik és ellenségeik is akadnak, általában többen vannak azok, akik rajonganak értük.

Amikor nem tudsz kimászni a gödörből, lekucorodsz, és az otthonodnak hívod – fogalmazott Nikki Sixx, a pénz és a hírnév ugyanis rendkívül csalóka délibáb – talán nem tévedünk sokat azzal a megállapítással, hogy a zeneiparban több olyan művész van, aki kábítószer-, illetve alkoholfüggővé válik, mint aki semmilyen szerrel nem él. A miértekről és a problémák lehetséges megoldásairól dr. Zacher Gábor toxikológus főorvossal beszélgettünk.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a drogfogyasztás, illetve az alkoholizmus gyakorlatilag a rock and roll-életforma velejárójává vált?

Kezdjük azzal, hogy a függőség lehet örökletes: a szerencsejáték-, kábítószer- és alkoholfüggőknél végzett vizsgálatok eredményei alapján azokban a családokban, ahol mind a két szülőnek vannak alkoholproblémái, hetven százalékos valószínűséggel, ahol „csak” az egyiknek, ott körülbelül ötven százalékos valószínűséggel lesznek alkoholfüggők az utódok. Az alkohol- és drogfüggőség kialakulására komoly hatással vannak az egyént érő környezeti hatások, a szociális minták, melyek között vannak olyanok is, amelyekbe, úgymond, „belecsúszik” az illető. A másik dolog, hogy egyetlen zenész sem születik bele a sztárságba, hiszen általában az történik, hogy mindenki garázsban vagy egy kis próbateremben kezdi, aztán az ügyessége és a tehetsége révén befut, egyik pillanatról a másikra híres lesz, és az ilyen emberek nagyon gyakran nem tudják jól kezelni a hirtelen jött sikert. Nehéz ugyanis mit kezdeni azzal, hogy tegnapelőtt még hetedik előzenekarként huszonkilenc ember előtt lép fel az ember egy kis klubban, aztán jön egy-két sikeres szám, ezek révén pedig az ismertség, a nők és nem utolsósorban: a pénz. Ha valaki ezt pszichésen nem tudja megfelelően helyre tenni magában, akkor nagyon könnyen és nagyon gyorsan az alkohol és az egyéb drogok rabjává válhat.

Vannak, akik elég csúnyán is végzik, gondoljunk csak Janis Joplinra, aki heroin-túladagolás miatt halt meg, de Jim Morrison vagy Jimi Hendrix halála, illetve Kurt Cobain öngyilkossága is összefüggésbe hozható a drogokkal…

Sajnos elég sok példa van arra, hogy valaki nemcsak, hogy nem tudta kezelni az egész történetet, hanem egyenesen tragédiába, konkrétan halálesetbe „torkollik a sztori”. A nemrégiben a Mötley Crüe-val Budapesten járt basszusgitáros, Nikki Sixx esetében például kifejezett mázliról beszélhetünk, hiszen a klinikai halál állapotából hozták vissza, nála például ez kellett ahhoz, hogy leszokjon, és tiszta is tudjon maradni – a zenekar többi tagjával egyetemben. Persze a Mötley Crüe nem egyedi eset, a Rolling Stonestól kezdve a Guns N’ Roses tagjaiig jócskán vannak olyanok, akik annak idején alaposan „belehúztak”, de számukra nem végződött ennyire tragikusan a történet

Nikki Sixx könyvében, a Heroinnaplókban egy helyütt arról beszél, hogy a szerhasználat nem is maga a betegség, hanem tünet, amelyet mélyebb lelki problémák okoznak. Egyetért ezzel a megállapítással?

Tény, hogy ő nem nagypolgári famíliába, jó anyagi körülmények közé született, nem gondtalan fiatalként élte az életét… Egy nem védő típusú, ráadásul csonka és igencsak zűrös családból érkezve bizony könnyebb „megcsúszni” – meg is jelentek nála a kamaszkori extrémitások, amelyek közül az egyik az alkohol- illetve drogfüggőség volt. Ugyanez igaz Eric Claptonra is, ő is nagyon szegény családból jött; a Stones más eset, ők fiatalként sem a dokkmunkás kategóriába tartoztak, de tény, hogy a gyermekkorban szerzett lelki sebek is a drogok felé lökhetik a fiatalokat. Ugyanakkor a mélyebb pszichés problémák közül droghasználatot kiváltó okként említhetjük a megfelelési kényszert is. A gyorsan jött siker azt is okozhatja, hogy az illető elkezd azon gondolkozni, vajon olyan jó-e, mint amilyennek mondják, ezáltal hatalmas terhet rak saját magára azzal, hogy újra és újra túl kell szárnyalnia önmagát. Hány olyan esetet ismerünk, amikor egy zenész egy, esetleg két számmal fut be, és a további munkásságára senki nem figyel – az ilyen bizonyítási kényszer is okozhatja, hogy a muzsikusok a drogokhoz nyúlnak.

Akár inspirációért is?

Tény: sokan próbálkoztak azzal, hogy majd a szerhasználat hozza majd meg az ihletet – az ilyeneket én betépett álmodozóknak hívom. Van olyan, persze, akinek az alkotás szempontjából bejött ez a módszer, ott van például Jim Morrison vagy Tom Waits, akik szenzációs zenét, illetve dalszövegeket írtak, és hogy ne csak a könnyűzenéből hozzunk példákat, Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniájának ötödik tétele is egy kábítószeres vízió. William Burroughs 1953-as, önéletrajzi ihletésű Junkie (magyar fordításban Narkós – a szerk.) című könyve például világsiker lett, de említhetnénk Csáth Géza Naplóját is, vagy éppen Mihail Bulgakovot, aki ópiáthasználó volt. Egyszóval sokan gondolják-gondolták úgy, hogy a szertől kapnak ihletet, és tényleg van olyan, aki tud olyat produkálni, ami nyomot hagy valamely művészeti ágban, de véleményem szerint egymillió emberből nagyjából egy olyan van, aki a kábítószer hatására olyasmit tud létrehozni, hogy az, amit alkot, előrébb viszi a világ szekerét. Sajnos sokkal többen vannak olyanok, akik belepusztulnak a drogozásba, amelytől pedig a nagy áttörést várták…

Valószínűleg a legnagyobb zenészeknél a turnék sem segítik elő a józan életmódot, hiszen egy nagy koncertkörúton fél, egy vagy akár másfél évig két-háromnaponta jönnek egymás után a fellépések, ahol nincs mese, mindig a legjobbat kell produkálni…

Gondoljunk csak bele: adott, mondjuk, egy színész, akinek estéről estére el kell játszania a haláltusáját, úgy, hogy a néző, aki megvette a jegyet, az tényleg elhiggye, hogy meghal. A darab végén, jó esetben vastaps után bemegy az öltözőbe, lemossa magáról a sminket, leveszi magáról a jelmezt – feltehetően nem az jut az eszébe, hogy jó, most akkor hazamegyek, lefekszem, esetleg olvasok egy kicsit… Iszonyatos feszültség dolgozik ilyenkor az emberben, amelyet valahogyan le kell vezetni, nem csoda, hogy az illető a pohár után nyúl, nyugtatót vesz be, vagy éppen elszív egy spanglit, esetleg más egyebet. Ugyanez a helyzet a nagy zenészekkel is, akik nem falusi haknikon lépnek fel, hanem estéről estére több tíz- vagy akár százezer ember előtt játszanak, pörögnek, rohangálnak a színpadon, hónapokra elmennek otthonról, és kis túlzással azt sem tudják, hogy az adott napon Frankfurtban, Párizsban vagy éppen Bolognában játszottak… A koncert után jönnek az autogramkérők, a groupie-k a backstage-ben, interjúkat kell adniuk, mosolyogniuk kell, holott lehet, hogy éppen elegük van az egészből… Ezt megint csak valamilyen szerrel a legkönnyebb elviselni, amit nyilván nem kell és nem is lehet elfogadni, de félig-meddig magyarázattal szolgál magára a jelenségre.

Sok olyan pop-, illetve rocksztárt ismerünk – ide tartoznak a Mötley Crüe tagjai, valamint a közelmúltból vett példaként a Metallica frontembere, James Hetfield is, akik szembenéztek a drog- és alkoholproblémáikkal, és az elvonókúrát választották. Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen terápiára egyáltalán elmenjen, utána pedig tiszta maradjon az ember?

Legelőször is, motiváció. Na meg az elhatározás, hogy egyáltalán bemenjen. Ugyanis az, hogy valaki elvonókúrára menjen, önkéntes alapú. Persze bizonyos esetekben bírósági ítélettel is kötelezhetők a drogosok, de ez nem gyakori dolog. Mindemellett az is szükséges, hogy az illetőnek meglegyen a valós szociális hálója, amely őt a leszokás után támogatni tudja. Azért hangsúlyozom a „valós” jelzőt, mert az a fontos, hogy a barátok ne kihasználják a szóban forgó egyént, ne pénzeszsáknak, fejőstehénnek tekintsék, hanem valóban higgyenek neki, és tudják őt támogatni.

Többen vannak olyanok is, például Alice Cooper, akik kábítószer- vagy alkoholfüggőként csatlakoztak, vagy éppen találtak vissza valamelyik egyházhoz, egyfajta megvilágosodáson mentek keresztül, és ez jelentette számukra a menekvést ebből az ördögi körből. A lényeg, hogy az ember leljen valamilyen kapaszkodót, legyen az Jézus, Buddha, Mohamed, Krishna, egy barát, egy társ, egy pár, bárki; illetve találjon olyasfajta megvalósítandó dolgot az életében, amelyért érdemes tisztának maradni. Mert fogódzó nélkül nagyon nehéz. Van persze, akinek a halálközeli élmény segít, és ezalatt nem feltétlenül Nikki Sixx odaát töltött nyolc percét értem, hanem valami olyan érzést, mint annál az illetőnél, aki ősszel az esőben, a hidegben ott ült a kapualjban a kukák mellett és hirtelen átvillant az agyán: „meg fogok halni”. A gondolat alaposan pofán vágta, elindult, kért segítséget – kapott is –, és sikerült kijönnie az örvényből.

(Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs)