Nem titok, hogy a gyerekszájnál nincs őszintébb. Kimondanak mindent, ami a szívüket nyomja, megkérdeznek bármit, ami őszintén érdekli őket. Szülőként nem egyszer okozhat fejtörést egy-egy válasz vagy hozhat furcsa és vicces, olykor kínos pillanatokat az őszinte kijelentések sokasága.
Most viszont nem a szomszéd nénihez és nem is a helyi közértben dolgozó eladóhoz érkezett a kislányom igen nehéz kérdése, hanem egyenesen hozzám:
“Apa, miért van az, hogy mindig azt mondod, hogy mindjárt?“
Kérdezte picit dühösen, de mégis elkeseredve. Vannak azok a pillanatok az életben, amikor egy helyesen feltett kérdés felér egy bal horoggal – ez pontosan egy ilyen pillanat volt. Kezemben a telefonommal éppen egy e-mailre válaszolva hirtelen kívülről láttam magunkat. Láttam egy kétségbeesett kislányt és láttam magamat, amint nem tudok mit kezdeni a kérdéssel. Láttam magamat a feladatok tengerében elsüllyedni, ugyanakkor láttam a kislányom, aki a mentőcsónakból nyújtja a kezét felém.
Aznap délután én hoztam el a nagylányomat és az ikreinket az óvodából és velem voltak elalvásig. Mivel Anya dolgozott, így tőlem vártak minden reakciót, választ, figyelmet.
Persze, megfogadtam, hogy még erre az utolsó e-mailre válaszolok, aztán csak rájuk fordítom minden figyelmemet. Ekkor érkezett az a bizonyos kérdés, valljuk be teljesen jogosan.
Miután elmondtam a kislányomnak, hogy nekem Ők a legfontosabbak és megbeszéltük a dolgot, nem hagyott nyugodni az egész. Gondolkodni kezdtem, vajon én vagyok figyelmetlen vagy ez a huszonegyedik század apáinak kórképe is egy picit. Nem mentegetőzni szeretnék és nem is kifogást találni a védelmünkben, csak tisztán szeretném látni a helyzetünket.
Igyekszem mindig figyelni a gyerekekre, és azt gondolom tényleg sok időt töltök velük, viszont most is egyértelművé vált számomra, hogy nekik csak az igazán minőségi pillanatok számítanak.
Ebben a hihetetlenül felgyorsult világban egy járványhelyzet kellős közepén, annyi kilátástalanság és bizonytalanság közepette egy családfenntartó csak kapkodja a fejét és próbál megfelelni a saját maga és a társadalom által felállított elvárásoknak. Mindenki próbál több lábon állni, hiszen senki sem tudhatja mit hozhat a holnap. Próbálunk tartalékot felhalmozni egy nem várt karantén idejére, emellett igyekszünk folyamatosan fejlődni és építeni a saját és családunk életét.
A legtöbb család életében az édesapák meghatározó szerepet töltenek be az anyagi oldalt tekintve is (persze ez családonként változó lehet) így természetes a nyomás, hogy semmilyen tekintetben nincs megállás. Fontos megemlítenem a hölgyek szerepét is, akikről szintén elmondhatjuk ezeket az állításokat. Most viszont az édesapák nézőpontjából szeretném elemezni a kérdést.
A technika fejlődésével a hétköznapjaink egyszerűbbek lettek, viszont a határt egyre nehezebb meghúzni a digitális és a valódi élet között. A legtöbb esetben rengeteg lehetőségünk van kommunikálni egy másik emberrel, nem csak a social média csatornákon, de a legtöbb esetben e-mailen és telefonon is bármikor elérhetünk bárkit, szinte már mindegy, hogy szabadnapos az ember, szabadságon van vagy egy családi eseményen, nehezen tudja kizárni, ha egy fontos üzenetet kap.
Igen, most jogosan lehet mondani, hogy ez mindenkinek a saját döntése, de ha magadba nézel, valószínűleg pontosan tudod, hogy miről beszélek.
Így az ünnepek elteltével sorra olvasom azokat a bejegyzéseket, amelyekben arról írnak az emberek, hogy visszatértek a digitális detoxból és milyen jó is volt egy picit elvonulni. Vajon hol a határ? Válaszolhatok még egy munkával kapcsolatos e-mailre, üzenetre, amikor már hivatalosan letettem aznap a lantot és száz százalékban a gyerekeimmel és a családommal kellene lennem? Vajon elvárják tőlem úgy, hogy a mai világban mindent mindenki azonnal szeretne? Vajon lecsúszom egy munkáról, ha nem teszem meg? Megtehetem a mai időkben, amikor minden kiszámíthatatlan? Ilyen és ehhez hasonló kérdések mozognak bennem még mindig. Fel kell fogni, hogy megváltozott a világ és meg kell tanulni alkalmazkodni az új kihívásokhoz, elvárásokhoz úgy, hogy az mind a család, a gyerekek, mind pedig a munka tekintetében egyensúlyban legyen.
Tudatos határt kell húzni a digitális és a valódi világ között. Egy olyan határt, amiben érezzük, hogy a valódi élmények a valóságban várnak minket.
Egy kutatás szerint egy átlagos amerikai három órát tölt a telefonja nyomkodásával naponta, míg egy másik kutatás szerint a magyarok kétharmada a telefonjával kel és fekszik. Ezeket a gyerekek bizony mind végigkísérik és sok esetben elidegenednek szüleiktől, illetve rossz példát kapnak. Az biztos, hogy rengeteg kihívást és számtalan kérdést tartogat még ez a téma.
Tanulni kell a hibákból és keresni a megfelelő megoldást. Hogy mi lehet a válasz a kérdéseinkre, azt sajnos nem tudom, egy dolog viszont biztos: egy jól feltett kérdés egy ötéves kislány szájából néha elég ahhoz, hogy felnyissa a szemet és újra tisztán lássunk.
Lássuk a valódi életet, azokat a meghatározó pillanatokat, amik körbevesznek minket, azokat a mosolyokat, amikre mindig emlékezni fogunk. Hagyjuk magunk mögött a saját és a társadalom által felállított elvárásokat és igyekezzünk egy valódi életet élni, mind mentálisan, mind pedig fizikálisan. Egy olyan életet, amiben mi húzzuk meg a saját határainkat.
Hello 2022, nehezebb kérdéssel nem is indíthattad volna az évet – írtam a cikk elején. Most, viszont inkább megfordítom a dolgot: hello 2022, fontosabb tanulsággal nem is indulhatna ez az év!
(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)
