Milyen lenne, ha a saját magad főnökeként te szabhatnád meg, hogy mikor, mennyit és min dolgozol? A legtöbben ugyanúgy fantáziálnak róla, mint arról, hogy milyen lenne titkosügynöknek lenni vagy éppen új életet kezdeni a világ másik végén.
Az egyéni vállalkozásban – vagy ahogy a kommunikációs/kreatív területeken nevezik szabadúszásban – kicsit talán mindkettő benne van. A nulláról egyedül kell felépíteni egy egzisztenciát. De nem fenékig kávézókban mímelt munka vagy kizárólag éjszakába nyúló végeláthatatlan munkaórákból áll ez az életforma – ahogy semmi sem csak fekete és fehér.
A váltáson gondolkozóknak és azoknak a megcsömörlött maszekolóknak is szól ez az írás, akik egy ideje már egyedül pörgetik a bizniszt (és persze mindenkinek, aki szereti).
Átállni az önálló munkavégzésre nem egy zökkenőmentes folyamat, de nekem rengeteget segített, hogy más vállalkozókkal, legyen az jógatanár, fodrász vagy grafikus, beszélgettem erről a létformáról. A tapasztalatcsere révén jöttem rá, hogy nemcsak én nyomasztom magam aggodalmakkal, hogy nemcsak én szenvedek állandó időhiányban vagy stresszelek rá, hogy mit hoz a jövő. Még ha más területen is tevékenykedünk és ebből adódóan vannak eltérések, az egyéni vállalkozói lét alapjai egyformák, mindenki ugyanazokon a fázisokon, nehézségeken megy keresztül. Öt kérdés, amivel tapasztalatom szerint a legtöbb szabadúszó legalább egyszer találkozik.
Miért a szabadúszó formátum?
Vannak olyan szakmák, szakterületek amelyeket túlnyomórészt egyéni vállalkozóként végeznek, míg máshol egyáltalán nincs erre lehetőség. A kommunikáció és a tanácsadás egy vegyesfelvágott, az egyén ízlése és lehetőségei diktálják, ki mit választ. Az internet robbantotta be igazán ezt a formátumot – és szabadította ránk a digitális nomádokat -, hiszen a segítségével bármikor, bárhonnan lehet dolgozni. Mint aki az írás mesterségét űzi, én is így tudok a kanapémon ülve pénzt keresni. Bár 15 éves korom óta írással akartam foglalkozni, sokszor megfordul bennem, hogy talán tudat alatt pont a szabadság lehetősége terelt ebbe az irányba.
Gimi után nekem nem volt elég egy, így egyszerre végeztem két egyetemet, vagyis amíg mások az előadások helyett kávézókban beszélgettek, én a két intézmény között ingáztam, igyekeztem minden órán részt venni, amin muszáj volt, közben könyvtáraztam rendületlenül, mert akkor legalább nem otthon ültem, ahol túl tágas volt a tér ahhoz, hogy a “mégis minek csinálom ezt magammal” és “ennek semmi értelme” gondolatok flipperezzenek a négy fal között. Egyszóval állandó rohanás volt az életem, de az igazság az, hogy bármennyit is sírt a szám, magamnak csináltam ezt az egészet, mert ilyen voltam és ilyen vagyok a mai napig. Kell az állandó pörgés, rohanás, feladatozás.
Akkoriban is gyakran felmerült bennem, hogy vajon bírni fogom-e, ha majd egy helyben kell végigülnöm nyolc órát. Mint utóbb kiderült, nem bírom.
Bizonytalant a fixért?
Az egyetemek vége felé már dolgozni kezdtem, majd a diplomák után belevetettem magam a munka világába. Ez annyira jól sikerült, hogy több ügynökségnél is megfordultam pár év alatt. Igazából nagyon rossz dolgom sehol sem volt, de jó sem. Nótorius job-hopper lettem, egészen addig, amíg szembe kellett néznem a ténnyel, azért hajt valami mindig tovább, mert ez nem nekem való. Ezzel a hosszas felvezetéssel azt akarom mondani, hogy ha valaki hosszú ideje küszködik, akkor nem biztos, hogy egy munkahelyváltás elég lesz. Vannak, akiknek ez a természetes közege, mások viszont alkalmatlanok rá. Egy bizonyos önismereti fokot és érettséget jelez, ha tudod ki vagy, és mi számodra a legkomfortosabb szituáció.
Az egyéni vállalkozó mindennapi félelmei és harcai
Egy vállalkozás coach/guru Instagram posztjában láttam (hirdetés volt, nem követek ilyeneket becsszó), hogy a vállalkozásban az a nehéz, hogy nincs főnököd, aki miatt dolgoznod kellene. Talán a legfontosabb tanács, amit adhatok, hogy
ha valakinek főnökre van szüksége a munkához, az semmiképpen se önállósodjon, mert annyira lesz sikeres, mint Ollókezű Edwárd lufihajtogatóként.
A legtöbb esetben épp az ellenkezője a gond – hogy nincs egy főnök, aki megmondaná, mikor fejezd be a munkát. A munkaidő és a magánélet elkerülhetetlenül összefolyik, és egy idő után azon kapja magát az ember, hogy állandóan dolgozik. A vállalkozó a saját ideje ura, minden napja szabad, vagyis minden nap munkanap. Amikor mások élvezik a hét közepén az ünnepnapot, na a szabadúszó biztosan dolgozni fog. Egyedül a tudatosság segíthet ezen a kóron: határokat kell szabni, mikor van munkaidő és mikor jött el a pihenés ideje. Az is jó stratégia, ha van egy olyan fix nap, amikor semmi pénzkeresettel kapcsolatos dolgot sem csinál az ember.
Az internet nemcsak szabadságot adott, de gúzsba is kötött az állandó elérhetőséggel. Elsőre nehéznek tűnik, viszont vagy ez, vagy a kiégés – lehet választani.
Tapasztalatból tudom, hogy az “ezt még gyorsan elintézem” és “gyorsan megcsinálom lefekvés előtt” jellegű feladatoknak sosem lesz vége és a vállalkozó teendőinek listájára érni nagyjából akkora teljesítmény, mint lemerülni a Mariana-árok fenekére. Az eredmény egy végtelenített munkanap, munkahét, munkahónap lesz, és szintén tapasztalat, hogy hiába hiszi azt az ember, hogy minden munkát be tud vállalni, ha nem pihen és töltődik fel, visszaesik a hatékonysága, és pénzben ugyanott tart, mintha kevesebb dologra mondott volna igent, csak néhány idegösszeomlást megspórolt volna magának.
Egyértelműen a pénz áll ennek hátterében. Mert bármilyen jól is menjen, mindig ott van az lopakodó gondolat, mi lesz, ha ez és ez történik, és túlbiztosítja magát az ember a sok munkával – inkább több legyen, mint kevesebb. A pénzügyi bizonytalanság sokakat elriaszt attól, hogy belevágjanak a saját vállalkozásba, hiszen a munkahely esetében fixen minden hónapban megérkezik a bankszámlára hó elején a pénz.
A fix azonban azt jelenti, hogy több sem lesz. Emellett ugyanúgy jöhet egy váratlan kirúgás, egy leépítés. Az életben semmi sem fix.
Egyedül a világ ellen
A munka és a magánélet nemcsak időben, de sok esetben térben sem különül el egymástól. Bár nagyon modernnek és menőnek tűnik, ahogy a sok szabadúszó és startupper egy kávézóban bújja a MacBookját (igen, ez a cikk is egy MacBookon készül), az igazság az, hogy szép summát el lehet költeni koffeinre és szendvicsekre. Néha persze belefér, de napi rendszerességgel azért nem épp költséghatékony megoldás, ráadásul nem is az ideális munkakörnyezet, hiszen még egy open office-nál is nyüzsgősebb. Tehát marad a coworking iroda, amiről mindenki eldöntheti, hogy belefér-e a büdzséjébe, vagy a jó öreg étkezőből iroda átalakulómutatvány minden reggel. A legrosszabb, ha az ember a pizsamájában, párnahuzatmintás arccal ül géphez. Nem kell minden nap kiöltözni, mintha az Operabálra készülne az ember, de mosakodás után, friss ruhában érdemes belevágni a napba.
A munkaórák számának növekedésével fordítottan arányosan elkezdenek erodálódni a szociális kapcsolatok is, hiszen nem vesznek körbe egész nap emberek. Ez azt is jelenti, hogy nem kell végighallgatni a kolléga hétvégi élménybeszámolóját, és hogy nagymama miként készíti a csirekpaprikást, de társas lényként az ember igényli a kommunikációt. A tudatosság jön be itt is, hogy az ember ne forduljon teljesen be.
Szabadság, szeretem
Sok bizonytalanság van benne, az embernek oda kell figyelnie a könyvelésre, számlákat kell írni, intézni kell az adóbevallást, új ügyfeleket kell keresni, sokszor változó a munkaideje és többet van egyedül, de közben ott van az óriási szabadság. Nemcsak az, hogy az embernek nem kell időre beérnie valahova és addig maradnia, amíg elő van írva.
Sokkal nagyobb mozgástér vannak annak kialakítására, hogy eldöntsd: kivel és milyen munkán és milyen célért akarsz dolgozni. Akinek ez a szabadság minden bizonytalanságot megér, abból lesz vállalkozó.
