Apaként megtanultam a jelenben élni

Lassan már kijött minden olyan cikk, videó, bejegyzés, ami az újévi fogadalmakról szól. Célok persze mindig kellenek, amelyeket jeles napokhoz is lehet kötni, de nem biztos, hogy hosszú távon ez visz majd előre.

Nagycsaládos apukaként olykor csak nézem a három gyermekem (a nagylányom most hét, az ikrek pedig öt évesek) és azon tűnődöm, milyen gondtalanul élvezik a jelen adta pillanatokat. Azokat a csodás perceket, amiket csak úgy magával hoz az élet. Azokat a fontos történéseket a mostban, melyeket felnőttként már szinte észre sem veszünk.

Felnőttként vagy a jövőbeli teljesítendő feladatokban, vagy a múlt traumáiban evickélünk és a legkevesebb energiát szenteljük arra, hogy élvezzük a jelen adta boldogságot.

Mikor ragadta meg a tekinteted egy napkelte vagy egy napnyugta? Mikor volt olyan utoljára, hogy teendők, problémák vagy az elvégzendő feladatok listázása nélkül csak ültél egy kávézó teraszán azon töprengve, hogy melyek azok az apró dolgok, amelyektől valóban szebbek, jobbak a mindennapok?

Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek című kötete óta nem kérdés, hogy mit jelent az „Il dolce far niente” olasz életérzés, melynek a magyar megfelelője talán az „édes semmittevés”.

Nem, senkit nem buzdítok arra, hogy lustálkodjon, vagy ne törődjön semmivel. Inkább azt mondom, hogy nem csak az olasz emberek kiváltsága, hogy egy kávézó teraszán ülve, egyszerűen csak jelen legyen a pillanatban. Te is élvezheted a kávé ízét, a frissen sült péksütemények illatát, hallgathatod az utca dallamos zaját és időnként megengedheted magadnak, hogy pár percre csak töltődj és sodródj az élettel.

Ez a folyamat sokkal több annál, mint aminek kívülről tűnhet.

Azzal, hogy megengeded magadnak ezt az érzést, egy olyan helyen, amit nagyon szeretsz, elektronikus eszközök kizárásával, eléred a gondolatmentességet, ami talán ebben a rohanó világban, még ha csak rövid ideig tart is, talán a legnagyobb ajándék lehet, amit időként önmagadnak adhatsz. Ez az „édes semmittevés”, ez az ll dolce far niente”.

A gyerekek miért tudják, és mi felnőttek miért engedjük el?

Talán a társadalmi nyomás, vagy a rohanó életmód az oka, amit a világ diktál? Nem tudom. Viszont, szeretem nézni a gyerekeket, ahogyan játszanak, figyelem amint, mindent megteremtenek maguk körül, csupán a fantázia, hit, remény, szeretet és az önfeledt élet segítségével. Ezekben a pillanatokban, bármi megtörténhet: a papírkosárból lehet akár egy sisak, a szoba szőnyeg hirtelen a magasba emelkedhet, de ha az udvaron játszanak is olyan dolgokra figyelnek fel, amiket felnőttként az évek alatt, teljesen elfeledtünk. Észre veszik a madarak csoportos vonulását, vagy azt is hogy a hangyák milyen egyenletesen mozognak együtt, egyszerűen csak jelen vannak.

Szülőnek lenni kiváltság, csak sok esetben nem minden tekintetből vizsgáljuk a dolgot. Ha tudatosak vagyunk és figyelmes hallgató módjára igyekszünk mi is tudást meríteni abból, amit a gyermekeink szánnak nekünk, csupa olyan dologgal lehetünk ismét gazdagabbak, amiket egykor mi is zökkenőmentesen használtunk nap mint nap.

Engedd el olykor azt a sok teendőt, ami körbevesz, válaszd ki azt a helyet, amit a leginkább kedvelsz és csak élj az életben úgy, hogy közben nem teszel semmit. Legyél újra részese a körforgásnak úgy, hogy csak megfigyelsz és csak beleengeded magad. Váljék rutinná a hétköznapokban az “ll dolce far niente”.

Apaként rengeteg terhet, feladatot viszünk magunkkal, amiktől olykor én is úgy érzem, nem bírom tovább. Bevallom, hihetetlen feltöltő tud lenni, hogy úgy ülhetek egy kávézó teraszán, hogy senki nem beszél hozzám, senki nem kér tőlem semmit, valóban csak magam lehetek. Legyél megengedő magaddal, hidd el ennyi neked is jár.