A túlzott függetlenség átka: miért érdemes néha segítséget kérni?

A modern világ a függetlenséget jutalmazza, de a „mindent egyedül oldok meg” hozzáállás könnyen átfordulhat egy olyan szélsőségbe, ami ahelyett, hogy megerősítene, inkább elszigetel. Ezt nevezzük hiperfüggetlenségnek. Sokaknál a gyermekkorban valódi túlélési stratégia volt, felnőttként azonban épp a közelség, az intimitás és a bizalom útjába állhat.

Ahogy a Psychology Today egyik írása is rámutat, a segítségkérés sokak fejében a gyengeséggel forrt össze. De észben kell tartani, nincs semmilyen díj a magányos szenvedésért.

Mi az a hiperfüggetlenség, és miért alakul ki?

A függetlenség arról szól, hogy képesek vagyunk önállóan dönteni és cselekedni. A hiperfüggetlenség ezzel szemben kényszeres törekvés arra, hogy soha, semmiben ne szoruljunk másokra. Első ránézésre hatékonynak tűnik – gyors, fegyelmezett, „nem terhelek senkit” hozzáállás jellemzi –, valójában azonban egy régi félelem működteti: ha segítséget kérek, csalódhatok vagy megbüntethetnek.

Ezt olvastad már?

Önelfogadás és önszeretet férfiként – az én történetem

5 egyszerű trükk, hogy magabiztosabbnak tűnj

Sokan már gyerekként megtanulták, hogy a szükségleteik kifejezése veszélyes lehet. Aki szülőszerepbe kényszerült, testvérekre vigyázott, érzelmileg „felnőttként” működött a családban, annak teljesen természetessé vált, hogy inkább némán, egyedül kell megoldania mindent. Ez egy ideig valódi szupererő lehet, ami segít túlélni. Felnőttként azonban ára van. A sosem-kérek-attitűd távolságot teremt, a közelség helyére kontroll, a bizalom helyére gyanakvás kerül.

Nem véletlen, hogy sokan csak akkor eszmélnek rá, milyen „drága” ez a minta, amikor már nehezen kapcsolódnak másokhoz, kiürül a társas akkumulátoruk, vagy észrevétlenül belecsúsznak a kiégés állapotába.

Segítséget kérni nem teher, hanem kapcsolódás

Aki gondoskodó szerepben nőtt fel, annak a segítség elfogadása idegen terep. Sokszor bűntudattal, zavarodottsággal jár, mintha „terhet raknánk” a másikra. Épp ezért érdemes kicsiben kezdeni egy rövid üzenettel, egy konkrét kéréssel, egy biztonságos személytől. Ezzel kiderülhet, hogy félelmünk túlméretezett, a kapcsolat pedig a segítő személlyel mélyül.

Sokan olyan közegben nőttek fel, ahol a jótéteménynek ára volt: „ma én segítek, holnap te jössz” reakciót váltott ki. Ha így szocializálódtunk, felnőttként is hajlamosak vagyunk méricskélni: vajon „visszaadtam már”? Ez az attitűd azonban a kapcsolatokat rideggé teszi. Az egészséges kapcsolódást inkább természetes áramlás jellemzi, nem pedig elvárások. Hol adsz, hol kapsz. A kölcsönösség a lényeg, nem az elszámolás. Ehhez pedig fontos a kapcsolataink tudatos ápolása és az őszinte kommunikáció a saját és a másik igényeiről.

Az önállóság tehát érték, de ha pajzzsá válik, már nem véd, hanem távol tart. A tartós izoláció testileg-lelkileg megterhelő, és idővel gyakran a teljesítmény rovására is megy. Az együttműködés, a kölcsönös támasz nem gyengeség, hanem emberi szükséglet. Ahogy a Psychology Today szerzője is kiemeli: az egyéni és közösségi siker alapja a kölcsönösség.

Mit nyersz, ha kilépsz a csapdából?

Elsősorban valódi, mély kapcsolatokat, ahol nem kell bizonygatni a „bírni fogom” identitást, mert bízol abban, hogy együtt messzebbre juttok. Nő a biztonságérzet, csökken a rejtett feszültség, és javul a mindennapi működés, ahogyan a figyelem, a kreativitás, a teljesítmény is. A segítségkérés nem gyengeség, hanem tudatos lépés a fejlődésért, önmagad és a környezeted javára.

A hiperfüggetlenség mögött érthető történetek vannak. Ezeket nem kell letagadni, de megéri dolgozni az elengedésükön. Apró, következetes lépésekkel átírható a minta.

Forrás: Psychology Today

Borítókép: Unsplash+