A boldogságot nem lehet erőltetni, hagyni kell megtörténni

A boldogságot sokan teljesítményként kezeljük, mintha meg lehetne szerezni, tartani, kipipálni, posztolni. A tapasztalat viszont egészen más, sokszor épp akkor bukkan fel, amikor feladjuk az erőfeszítést. Amikor nem akarjuk megmagyarázni, megmutatni, megjavítani. Andy Chaleff a Psychology Today-ben megjelent cikkében azt írja, a boldogság valójában nem cél, hanem egy  mellékhatás. Valami, ami akkor érkezik, amikor már nem kergetjük.

A közgondolkodás makacsul ragaszkodik ahhoz a képhez, hogy a boldogság egyfajta végállomás, egyszer eljutunk oda, és onnantól csak tartani kell a szintet. Az élet azonban hullámzik, de nem azért, mert rosszul csináljuk, hanem mert így működik az ember. A boldogság ezért sokkal inkább képesség arra, hogy érezzünk, anélkül, hogy azonnal el akarnánk simítani mindent. Hogy elbírjuk a szomorúságot, a bizonytalanságot, a félelmet anélkül, hogy szégyenkeznénk miatta.

A cikk egyik legérdekesebb fogalma a „hedonikus méricskélés”. Ez akkor történik, amikor folyamatosan azt figyeljük, mennyire vagyunk boldogok, de ilyenkor éppen a boldogságtól távolodunk el. Olyan ez, mintha egy örökösen emelkedő célponton próbálnánk tartani magunkat: rövid ideig örülünk valaminek, de a mérce gyorsan feljebb tolódik. Ennek következtében a boldogság élménye helyett az állandó értékelés marad, és amit folyton mérünk, azt idővel nehezebb őszintén átélni.

Ezt olvastad már?

8 ikigai-lecke: így lesznek céltudatosabbak és nyugodtabbak a mindennapjaid

Nem kell összetörnöd ahhoz, hogy összerakd magad – Melyik terápia illik hozzád?

Az irreális elvárások hálójában

Sokan azt gondoljuk, hogy a boldogsághoz mindig több kell: több élmény, több siker, több visszajelzés. Chaleff története azonban azt mutatja, hogy a fordulat néha nem az „összeadással”, hanem a „kivonással” kezdődik. Boldogabbak lehetünk, ha elengedjük az irreális elvárásokat, és nem engedjük, hogy mások terhei a mi vállunkra szakadjanak.

Sokunknál itt csúszik félre a dolog: összetévesztjük a szeretetet a megmentéssel, a törődést a kontrollal, a jelenlétet a teljesítménnyel. A határhúzás ilyenkor nem önzés, hanem saját érzelmi jólétünk védelme. Pont ebben rejlik a kulcs: a boldogság nem feltétlenül több dolgon múlik, hanem azon, hogy milyen terheket választunk magunknak, és mit engedünk el.

Érdekes módon a félelem is gyengül, ha szembenézünk vele. Ha a veszteségre, a halandóságra vagy a kontroll elvesztésére nem sietve reagálunk, hanem nyitottan tekintünk rá, a rettegés fokozatosan oldódik. Chaleff tapasztalata szerint, amikor a halálról kezdett írni, könnyebb lett élni. Nem azért, mert minden probléma eltűnt, hanem mert megszűnt a menekülés kényszere. Sokszor éppen a bujkálás adja a dolgok súlyát; ha előlépünk, veszít erejéből.

Mit jelent mindez a hétköznapokban?

A „nem hajszolni a boldogságot” addig csak szép mondat, amíg nem találunk neki gyakorlati formát. A változás nem drámai gesztusokkal kezdődik, hanem halk revíziókkal. Az egyik ilyen, ha időnként tudatosan abbahagyjuk a méricskélést. A csendes figyelem sokszor többet tesz rendbe, mint a legaktívabb önfejlesztés.

Segíthet az is, ha leírjuk, mit kellene kivonni az életünkből. Nem célokat, hanem terheket: egy szerepet, ami nem a miénk; egy megfelelési formát, amelyet régen tanultunk; egy reflexet, amihez már semmi közünk. A kimondás gyakran fél győzelem. Az emberi kapcsolatainkban a határhúzás hozhat fordulatot. Amikor kimondunk egy tiszta nemet, valójában a saját életünkre mondunk igent.

A testünkre való figyelem sem elhanyagolható. A mozgás, az alvás és az egyszerű, tiszta étkezés talán nem látványos, de ezek adják azt a stabilitást, amelyből érzelmileg is könnyebb működni. Amikor a test rendezett, az elme sem csapong annyira. Érdemes teret adni a csendes szembenézésnek is. Ha naponta néhány percet csak arra szánunk, hogy nevén nevezzük, amit érzünk – félelmet, dühöt, csalódást –, akkor ezek az érzetek nem maradnak árnyékban.

És ott vannak a kicsi, megtartható célok. A nagy ugrások ritkán tartósak, a kis eredmények viszont újra és újra megerősítenek. A belső motiváció csendes, de kitartó; akkor működik, ha nem terheljük túl.

Forrás: Psychology Today

Borítókép: Kyle Loftus, Unsplash