„Az élet a komfortzónád végénél kezdődik.”
Nos, Neale Donald Walsh megmondta a tutit.
Bizonyára mindannyian jártatok már úgy, hogy egy számotokra új, idegen, félelmetes helyzetbe kerültetek vagy ne adj’ isten kényszerültetek, s a végén született belőle valami nagyon jó dolog és utólag hálásak voltatok saját magatoknak, hogy megtettétek azt a bizonyos lépést. Ilyenkor tulajdonképpen a saját határainkat feszegetjük és sokszor nem is gondolnánk, mennyi kellemes meglepetés vár ránk ezeken a határvonalakon túl. Lehet ezzel játszani a fizikai test, a munka, a szabadidő, a hobbik, a párkapcsolat, az emberi kapcsolatok vagy akár a komoly életdöntések területén is.
Egy bölcs ember nemrégiben azt tanácsolta nekem, hogy ha döntés előtt állok, és nem tudom, mitévő legyek, tegyem fel magamnak az alábbi kérdéseket:
Mi az, amit még idáig nem csináltam? Mi az, amivel átlépem saját magam? Mi az, amivel rácáfolok eddigi önmagamra? Magyarán: Mi az, amivel kimozdulok a komfortzónámból? (Egészen más tettekre sarkallnak ezek a mondatok, nemde?!)
Kép: imdb.com
Nézzétek csak meg Jim Carrey-t a Yes Man című filmben! Egy unalmas, de inkább unott, fásult, bepunnyadt fószer, akiről már a barátai is lemondtak, egy hirtelen fordulat hatására –amikor elkezdett megrögzötten Igent mondani mindenre- egy életvidám, aktív, színes emberré vált; élete egy csapásra eseménydús és örömteli lett. Hát nem véletlen! Mert folyamatosan átlépte saját határait. Nem voltak kétségei, kifogásai, sem félelmei – amelyek általában a tétlenség és halogatás hátterében állnak.
Az ismerkedésnél is hasonló a helyzet. Hányszor gondoltátok már Ti is a következőket:
„nem szólítom meg, mert mi van, ha visszautasít.. mi van, ha van pasija.. á, ez túl jó nő.. lehet nem is jövök be neki” ésatöbbi. Lehetséges. Ezek közül bármelyik megeshet. De aki nem játszik, az nem is nyer.
Mennyivel jobb úgy lefeküdni, visszagondolni, hogy „nem baj, legalább megpróbáltam, megtettem minden tőlem telhetőt” (persze ehhez kell némi optimizmus…) vagy –ami a legszerencsésebb kimenetel- amikor mellette ébredsz fel vagy akár Őt várod az oltár előtt, milyen hálás leszel ismételten magadnak, hogy „de jó, hogy mertem lépni”!
Mindkét tudat sokkal megnyugtatóbb, mint az őrlődés vagy az azon való morfondírozás, hogy „a fenébe is, azt a lányt le kellett volna szólítanom” és „mi lett volna, ha”.
Egy szó, mint száz, érdemes olykor átlépni a saját küszöbeinket. S ami ilyenkor fontos, hogy tudjuk és higgyük, hogy nincs veszítenivalónk!
kép: imdb.com
Hasznos lehet, mondjuk reggelente elképzelni, hogy velünk párhuzamosan elindul a napja egy másik énünknek is, aki copy-paste ugyanolyan, mint mi, kívül-belül, csak épp nincsenek félelmei, korlátai, kifogásai. És végiggondolni, elképzelni, hogy ez a „Fearless Me” hogyan alakítaná a napját. Egészen máshogy, ugye?
Kiemelt kép: imdb.com
