8 év apaság után újra megtaláltam önmagam

Lassan nyolc éve vagyok édesapa, ebben a nyolc évben a mindennapjaim részévé vált az apaságom, úgy épült az identitásomba, hogy szinte észre sem vettem.

Azzal, hogy apuka lettem, fenekestül felfordult az életem, a prioritások átalakultak, a megszokott énidőket és a párkapcsolati közös időtöltések helyét, átvették a gyerekek körüli teendők. Természetesen örömteli fáradtság, mégis merőben más, mint egy, a húszas évei végén járó fiatal élete.

Három gyermekes, ikres apukaként élem azóta az életem, amit semmiért sem cserélnék el, mégis hiányzik olykor az az idő, amit magamban vagy a feleségemmel töltöttem.

Tavaly nagyot fordult velem a világ: ismét egyetemista lettem, ráadásul egy olyan szakon, amitől emberként is rengeteget kaptam. Mentálhigiénés szakembernek tanulok, ami hatalmas önismereti utazás, mások segítése, kísérése pedig egy rendkívüli ajándék.

Idén nyáron a képzés során egy kötelező elvonulásra voltam invitálva. Izgalommal vártam, hogy új technikákat és önismereti élményeket szerezzek. Miközben pakoltam a bőröndömbe és zsizsegtek a gyerekeim körülöttem, azon kezdtem el gondolkodni, hogy lassan nyolc éves apai pályafutásom alatt, nem igazán volt rá példa, hogy négy napon keresztül család, felelősségek, kötelezettségek, munka nélkül, csak befelé önmagamra figyelve legyek.

Először az ismeretlentől való bizonytalanság lett úrrá rajtam, majd egyre inkább mutatkozott meg a kíváncsiság és a fejlődés iránti vágyam. Mindezekkel a bőröndömben indultam neki életem első elvonulására.

Négy teljes napot töltöttem olyan „idegenekkel”, akik a hónapok alatt nem csak az egyetemi csoporttársaim lettek, de egy megtartó önismereti csoport is olyan elfogadással és empátiával, amivel ezidáig még nem találkoztam. Ha kell, együtt nevetünk – na de mennyit-, ha kell, akkor pedig közösen sírunk és egymás történeteivel, érzéseivel együtt élünk, mozgunk, hullámzunk.
Igen komoly napirendben, reggeltől estig önismeretet, „játszani” igen kimerítő, mégis felemelő érzés volt.

Hazafelé tartva sok más gondolat is kavargott a fejemben. Az egyik az volt, hogy mennyire hamar elfelejtünk felnőttként önfeledten játszani, táncolni, énekelni. Olyan hamar skatulyázzuk, akár saját magunkat is a felnőtt címke alá, és mondjuk azt, hogy ezt nekünk már nem illik. Mi már nem lehetünk felszabadultak? Mi nem működhetünk olykor gyerek üzemmódban? Ez volt az a terep, ahol mindent lehetett, sőt az volt a jó, ha minden érzés, gondolat mozdulat, hang, zene formájában jött ki belőled. Így tudott működni, így tudott igazán átütő lenni.

A másik dolog pedig, amit megfigyeltem az az volt, hogy felnőtt emberek egy ilyen környezetben, milyen empátiával, támogatással tudják elfogadni egymás szokásait, mechanizmusait. Mennyire nagyokat és értékeseket, mélyeket tudnak beszélgetni esténként vagy a szünetekben.

Milyen érdekes, ha egy olyan közegben, csoportban vagy, ahol mindenkinek azonos a célja – az önismeret -, a hétköznapokban megszokott előítéletet helyét a feltétel nélküli elfogadás és az empátia veszi át.

Fantasztikus négy nap volt, ami nem ért véget az elvonulás utolsó pillanatával. Az ott megélt pillanatok, érzések, beszélgetések vagy az önmagammal kapcsolatos felismerések hetekkel később is dolgoznak még bennem. Csak ajánlani tudom az ilyen jellegű csoport munkát, elvonulásokat.

Kizökkent, újat mutat, mégis valami régibe visz. Emlékeztet arra, ki is vagy, mit is szeretnél és merre tovább.

(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)