Halálfélelem: a boldogságod múlhat azon, megbékélsz-e vele

Valljuk be: az élet végességének tudata a legtöbb embert kétségbeejti időről időre. Persze a nyugati ember még mindig előszeretettel tabusítja a halál kérdését, s nyomja el magában a témával kapcsolatos eredendő szorongását. Te is eltaszítod magadtól a halálfélelmet, valahányszor előtör a tudatalattidból e kínzó érzés? Ha így van, sajnos tévúton jársz.

Az élet megszűnésének lehetősége mindenkit aggodalommal tölt el. Ez még akkor is így van, ha az individualista és anyagelvű nyugati kultúra gyakran tabutémaként kezeli a halált. Te is gyakran észrevetted már, hogy ösztönösen eltaszítod magadtól a halálfélelmet, valamint a – Madách Imre szavaival élve – „arasznyi lét” megannyi fontos sorskérdését? Nos, valószínűleg nem ez a legbölcsebb taktika. Senkinek sem tanácsoljuk persze, hogy éjjel-nappal a saját végességén merengjen, és az előbb-utóbb úgyis bekövetkező halál miatt rettegjen a másnaptól, akár egy csetlő-botló Woody Allen-hős, ám – és ezt a véleményt a téma seregnyi szakértője osztja – igenis érdemes szembenézni a halálfélelemmel. Még akkor is, ha nem ez életed legfelemelőbb és legkellemesebb érzése.

Jodi Wellman amerikai pszichológus szerint a halálfélelemmel való megbékélés a mentális jóléted, sőt boldogságod egyik záloga is lehet – derül ki a CNBC gondolatébresztő cikkéből.

„A legtöbb ember imádja a pénzét számolgatni, de – kérdezem én – mi történne, ha a hétfőinkkel tennénk ugyanezt?” Wellman, aki a Csak egyszer halsz meg című könyvében részletesen is foglalkozik a titkon sokakat érdeklő témával, egyik legfőbb célkitűzésének tekinti, hogy új dimenziókat nyisson a mindennapos gondok miatt aggódó, saját sorsukba belefásult emberek életében. A szakértő a CNBC-nek elmondta: egy átlagos személy nagyjából négyezer hétfői napot él át. Wellman sokaknak azt tanácsolja, hogy ragadjanak számológépet, és becsüljék meg, hány hétfő van már mögöttük, s hány hétfő köszönt még rájuk az életben. A pszichológus senkit sem akar furfangos matematikai feladvány elé állítani, csupán azt szeretné elérni, hogy az emberek újra felfedezzék az idő valódi értékét.

Wellman ennek érdekében dolgozta ki az „időleges szűkösség” koncepcióját, melynek lényege, hogy illékony, pillanatnyi szenvedélyeket kezdünk el értékelni a korábban fontosnak tekintett, de mégis unalmas állandóságot jelképező dolgaink helyett. A pszichológus szerint az átlagemberek mindent alárendelnek a munkájuknak, s hiába tervezik, hogy új hobbiba fognak (például beiratkoznak egy nyelvtanfolyamra, vagy megtanulnak teniszezni), ígéretüket sokszor életük végéig halogatják.

„Ha ma este meghalnál, hány elszalasztott lehetőséggel kapcsolatban gyötörne lelkiismeret-furdalás?” – teszi fel a kérdést a szakember, aki szerint sosem késő alkalmazkodni az „időleges szűkösség” ideájához.

„Van abban valami abszurd, hogy milyen ádázul küzdünk az elismerésért, valamint azért, hogy szeretni tudjuk az életünket, és mégis: tudjuk, hogy az egésznek egyszer vége szakad. Élvezni akarjuk az életet, pedig ott van az orrunk előtt a bizonyíték: egyszer megszűnünk majd létezni. Ezt az ellentmondást mindig lenyűgözőnek tartottam” – fogalmazott Wellman.

A pszichológus hangsúlyozza: a halandóságra nem szabad úgy gondolni, mint boldogságod és érvényesülésed kerékkötőjére. Épp ellenkezőleg: ha produktív erővé formálod, ha motivációt nyersz belőle, azzal a mentális jólétedet, a jó közérzetedet, az egészséges életszemléletedet biztosíthatod be hosszú-hosszú időre. Talán életed végéig.