Habár világszerte egyre több embert érint, mégsem fordítunk elegendő figyelmet a kiégés szindrómára. Pedig a jelenség áthatja a mindennapjainkat: már rég beszüremlett a populáris kultúrába, így a filmművészetbe is.
Szinte minden férfi életében elérkezik a pillanat, amikor úgy érzi, hiába próbálja a helyes irányba navigálni élete hajóját, a sors hullámai ide-oda dobálják, és végül megreked egy ponton, ahonnan nem képes továbblendülni. Hiába veselkedik neki újra és újra, hiába markolja elkeseredetten a kormányt, a hajó nem mozdul, de a viharfelhők egyre sötétebben gomolyognak, a szél pedig egyre vadabbul üvölt az arcába.
Ha a krónikus (munkahelyi) stressz és az érzelmi labilitás állandósul az életedben, akkor valószínűleg te magad is kiégés (bornout) szindrómával küzdesz. A tüneteket korántsem könnyű felismerni, de ami igazán nehéz, az a problémával való szembenézés.
Pedig a kiégés egyáltalán nem valami távoli, megfoghatatlan jelenség, amiről csak száraz orvosi szakkönyvek lapjain lehet olvasni. Réges-rég ott van a populáris kultúrában, sőt számos gondolatébresztő, igényes filmalkotás vette már górcső alá. Most ezek közül választottunk ki három mesteri darabot: olyan munkákat, melyek egyébként is tökéletesen megállnák a helyüket, de az értéküket csak emeli, hogy épp a kiégés kényes témáját boncolgatják.
1. 8 és 1/2 (Otto e mezzo, 1963, r.: Federico Fellini)
Minden idők egyik legjobb filmje, az európai modernizmus csúcsproduktuma, Fellini egyébként is színes és gazdag pályafutásának csimborasszója. A 8 és 1/2 szatirikus, játékos könnyedségű mese a művész válságáról, egyúttal az egyik legszemélyesebb hangvételű mozgókép, mely valaha született. A történetet – mely egy magánklinikára elvonuló filmrendező bizonytalanságáról, gyermekkori emlékeiről, elfojtott félelmeiről szól – Fellini szakmai hullámvölgye ihlette. A direktor ekkorra már elkészítette első modernista alkotását, Az édes életet, ám mégsem volt elégedett a karrierjével. Rengeteg bírálat érte, amiért filmjei teljességgel apolitikusak, semmiféle politikai-társadalmi kontextus nem jelenik meg bennük, “nem mondanak semmit a világról”. A már említett Az édes élettel kifogta a szelet az ellendrukkerek vitorlájából (az a film ugyanis gyönyörűen tematizálta, sőt színtiszta művészetté konvertálta ezt a nagyon is valós és megfogható dilemmát), a rendezőt mégis kételyek gyötörték saját szerepével, művészi rendeltetésével kapcsolatban. Ezeket a kételyeket mind sikerült belesűrítenie a Nyolc és félbe, mely a mentális utazás modernista “műfajának” egyik legjellegzetesebb példája. (Azaz cselekményében sajátosan fonódik össze, csúszik egybe a múlt és a jelen, a főhős pedig mintegy átutazóként, a jelenbéli énjét megőrizve kalandozik az idősíkok között.) Fellini ugyan nem oldozza fel megnyugtató módon a súlyos szakmai és magánéleti válságba süppedő Guido Anselmit (Marcello Mastroianni), a 8 és 1/2 gyönyörű zűrzavara mindenkit bűvkörébe von.
2. Összeomlás (Falling Down, 1993, r.: Joel Schumacher)
Joel Schumacher nagyvárosi thrillerének első jelenete furfangosan kopírozza a 8 és 1/2 nyitányát. Mindkét film egy forgalmi dugóval kezdődik, majd a főhős kétségbeesett menekülésével folytatódik. Guido Anselmi teljesen elhagyja a zsúfolt autósztrádát, és a fellegekbe emelkedik, míg William Foster (Michael Douglas), az Összeomlás nyakkendős-inges tisztviselője kiszáll a kocsijából, és úgy dönt, gyalogszerrel indul “haza” elhidegült exfeleségéhez és lányához, aki épp a szülinapját ünnepli. A feszes tempójú cselekmény apránként fedi fel William sanyarú múltjának részleteit. A mélakórra és erőszakosságra egyaránt hajlamos férfi nem tudta feldolgozni, hogy darabokra hullott a házassága, és vissza kellett költöznie az anyjához. Sőt, passzivitása miatt végül az állását is elvesztette. Ám végül a rekkenő hőség, Los Angeles ragacsos betondzsungele, na meg a már említett forgalmi dugó katalizálja a William lelkében gomolygó dühöt. A frusztrált családapa gyalog masírozik végig az őrült városon, útját pedig helyi bűnbandák, neonáci fegyverkereskedők és akadékoskodó gyorséttermi alkalmazottak szegélyezik. Hősünk senkivel sem bánik kesztyűs kézzel: egyfajta botcsinálta messiásként, “aktatáskás Rambóként” akarja megtisztítani Los Angelest, ezt a sokszor vadnyugati állapotokat idéző, kaotikus, rideg és elgépiesedett metropoliszt. Természetesen kudarcot vall: a hollywoodi világkép szerint buknia kell, hiszen erkölcsileg egyáltalán nem igazolható, amit tesz (az erőszakot még durvább erőszakkal akarja “orvosolni”). William tragikus antihős, akiért nehéz volna lelkesedni, a néző mégis érez iránta némi szimpátiát – talán épp azért, mert kegyetlenkedései ellenére annyira esendő, emberi és sebezhető. Hiszen ki ne érezte volna már úgy, hogy feneketlenül mély hullámvölgybe jutott az élete? Más kérdés, hogy csak nagyon kevesen választanák azt az utat, melyre William rálépett azon a tűzforró Los Angeles-i reggelen.
3. Hálózat (Network, 1976, r.: Sidney Lumet)
Howard Beale-t (Peter Finch), a UBS nevű amerikai tévécsatorna közkedvelt hírkommentátorát váratlanul elbocsátják az állásából. A középkorú férfi idegösszeomlást kap: élő adásban jelenti be, hogy öngyilkosságot készül elkövetni. A hírre persze hihetetlenül megugrik a nézettség, és a csatorna fejesei úgy döntenek, hogy új, önálló műsort adnak a levitézlett televíziósnak. A végkimerülés szélére sodródott Howard afféle populista prófétaként kezd szónokolni, kőkeményen ostorozva a média, a tévé, a szórakoztatóipar illúzióvilágát és a konzumidiotizmust. Jól csengő, bár kissé demagóg gondolatai nézők tömegeit vonzzák – legalábbis az első hetekben-hónapokban. Ám amikor Howard új műsora is zuhanórepülésbe kezd, a UBS egyik vezetője kezdi belátni: mégiscsak vastagon hozna a konyhára, ha Beale élő adásban távozna az élők sorából. Sidney Lumet korszakalkotó médiaszatírája, a Hálózat méltó módon folytatja a rendező egy évvel korábbi műremeke, a Kánikulai délután (1975) által elkezdett tematikai vonulatot. A film metsző társadalomkritika és fullánkos szatíra tökéletes egyvelegét nyújtja, a rongybabaként rángatott, kisemmizett és megalázott Beale pokoljárása pedig csaknem ötven év után is szívszorító és mélyen elgondolkodtató. Nem csoda, hogy a főhőst alakító Peter Finch élete legnagyszerűbb alakítását nyújtja: még olyan nagy neveket is képes elhomályosítani, mint William Holden, Faye Dunaway vagy Robert Duvall. Bár a brit-ausztrál színész nem sokkal a bemutató után elhunyt (akárcsak a történet végén Beale), teljesítményét posztumusz Oscar-díjjal jutalmazták. A Hálózat egyéni sorsdrámaként, a kiégésről, a talajvesztettségről szóló tanulmányként és kíméletlen társadalomkritikaként egyaránt időszerű maradt: tűpontos röntgenkép egy világról, ahol – Beale szavaival élve – mindenki “ábrándokkal kereskedik”.
