Toplista: a 85 éves Brian De Palma legalulértékeltebb filmjei

Afféle Hitchcock-epigonként indult, majd – odahagyva szerzői kézjegyeit – ikonikus gengszterfilmekkel öregbítette hírnevét, és a Misson: Impossible-franchise megszületésénél is bábáskodott. Nyolcvanöt esztendős lett Brian De Palma, Új-Hollywood egyik nagy mágusa.

Viszonylag ritka, ha egy mozidirektor nem csupán elismert mestere a szakmájának, de mellette őszinte, lobogó lelkű filmrajongó is. A legendás Brian De Palma – aki szeptember 11-én ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját – e ritka kaszt egyik legjelesebb tagja. Új-Hollywood későbbi ünnepelt pionírja a New Jersey állambéli Newarkban született 1940. szeptember 11-én, és bár az egyetemen fizika szakon diplomázott, érdeklődése rögvest a mozgókép-művészet felé fordult, miután megtekintette Alfred Hitchcock Szédülését (1958) és Orson Welles Aranypolgárát (1941). Vásárolt is magának egy kamerát, s rövidfilmeket kezdett készíteni.

A hatvanas években az ő szárnyai alatt kezdett bontakozni a későbbi színészóriás, a kétszeres Oscar-díjas Robert De Niro, aki De Palma Üdvözletek című háborúellenes szatírájában, illetve Szia Anyu! című, főként Godard stílusjegyeit tükröző komédiájában is felbukkant.

A direktor – George Lucas, Martin Scorsese, Francis Ford Coppola, Steven Spielberg és más mozi-fenegyerekek kortársaként – később oroszlánrészt vállalt Új-Hollywood megalapításában.

Korai filmjei (Nővérek, 1972; A Paradicsom fantomja, 1974; Megszállottság, 1976; Gyilkossághoz öltözve, 1980; Halál a hídon, 1981) szinte kivétel nélkül nagy idolja, Hitchcock elementáris hatásáról tanúskodtak, ugyanakkor rögtön kultuszt érlelt Carrie című horrorja is, amit a legelső Stephen King-adaptációként tartanak számon a historikusok. De Palma karrierje a későbbiekben hullámzóvá vált. Oliver Stone partnereként tető alá hozta minden idők egyik legnagyszerűbb gengszterfilmjét, A sebhelyesarcút (1983), amit paradox módon afféle bérmunkának tekintett; majd a legendás darab főszereplőjével, Al Pacinóval együtt elkészítette a nem kevésbé remek Carlito útját (1993), mely ugyanabban a zsánerben fogant, de egész más mondanivalót érvényesített. Harmadik elsöprő erejű bűnfilmje, az 1987-es Aki legyőzte Al Caponét világsztárokat (Robert De Niro, Sean Connery, Kevin Costner, Andy Garcia) vonultatott fel, Ennio Morricone halhatatlan zenéje pedig örök időkre a hallójáratainkba fészkelte magát. Noha Brian De Palma később a Mission: Impossible-franchise megszületésénél is bábáskodott, a kilencvenes évek második felében lejtmenetbe kapcsolt a karrierje, és már sosem tudott többé visszatalálni a korábbi művészi magaslatokra.

Most következő összeállításunkban a filmrendező legalulértékeltebb munkái közül szemezgetünk. Vágjunk is bele!

5. Az utolsó dobás (Snake Eyes, 1998)

De Palma az ezredforduló tájékán már számos alkalommal alulmúlta korábbi önmagát, 1998-as akcióthillerjét, Az utolsó dobást azonban túl szigorúan ítélte meg az utókor. A csavaros történet Atlantic City romlott, de fényűző városában játszódik, főhőse pedig egy korrupt zsaru, Rick Santoro nyomozó (Nicolas Cage), aki épp egy hatalmas arénában, 14 ezer néző társaságában várja az évszázad bokszmérkőzését. Röviddel a rangadó kezdete előtt azonban tragédia történik: valaki agyonlövi az esemény díszvendégét, az Egyesült Államok védelmi miniszterét. Természetesen Santoróra hárul a feladat, hogy a túlzsúfolt arénában megtalálja az elkövetőt. Lehetetlennek tűnő küldetéséhez csupán egy titokzatos nőtől kaphat segítséget, de birtokában van egy videófelvétel is, melynek révén szintén közelebb juthat a megoldáshoz. De Palma thrillere feszes, akár egy hegedűhúr, Cage lubickol a szerepében, a rendező szokványos stílusjegyeit (osztott képmező, hosszú snittek, a színészekre „tapadó” kamera) tükröző képi megoldások pedig tovább emelik a színvonalat.

4. Nagyokosok (Wise Guys, 1986)

De Palma ritkán emlegetett, mélységesen alábecsült, de valójában hihetetlenül szórakoztató gengszterkomédiája két kelekótya rosszfiúról, Harry-ről (Danny DeVito) és Moe-ról (Joe Piscopo) szól, akik a maffia kifutófiúiként keresik a kenyerüket. Miután sikerül elkótyavetyélniük befolyásos munkaadóik pénzét, váratlanul új megbízást kapnak: a feladatuk, hogy tegyék el egymást láb alól. A történet ugyan cseppet sincs túlbonyolítva, De Palma ragyogó szituációs érzékének és – ritkán megcsillogtatott – vígjátéki vénájának köszönhetően csodát művel a kissé átlagosnak tűnő alapanyaggal. És akkor még nem is szóltunk a mindig remek Danny DeVito és az elragadóan mamlasz Joe Piscopo verhetetlen kettőséről, mely szintén olajozottan működik.

3. Szia Anyu! (Hi, Mom!, 1970)

De Palma a hatvanas évek alkonyán még a Godard által kitaposott művészi irányvonalon haladt, amit a mára szinte teljességgel elfeledett – és inkább csak afféle filmtörténeti kuriózumként emlegetett – Szia Anyu! is tökéletesen szemléltet. Az ekkor még kevés rutinnal bíró rendező mesterien utánozza a modern európai filmművészet óriásait (főként a már említett Godard-t), és miközben számos formai leleményt láthatunk tőle (a televíziós esztétika és a dokumentarista stílus kreatív használata kiváltképp jól sül el), a főszereplőt alakító Robert De Niro is brillírozik: voltaképpen már a Taxisofőr (1976) cél- és orientációvesztett, önbíráskodó főhősét, Travis Bickle-t előlegezi. Igazi, provokatív, pimasz és szerfelett szellemes filmmel van dolga a nagyérdeműnek: ha még nem láttad, mindenképpen érdemes pótolnod!

2. A háború áldozatai (Casualties of War, 1989)

A vietnami háború borzalmaiba kalauzoló mozik leltározásakor mind a kritikusok, mind pedig a nézők elfeledkeznek A háború áldozatairól, mely ugyan valóban nem mérhető A szarvasvadász (1978), az Apokalipszis most (1979) vagy akár A szakasz (1986) toronymagas színvonalához, nemesen konzervatív stílusa, kompromisszummentessége, elsőrangú színészi alakításai (a főszereplőt megformáló Michael J. Fox és az antagonistát életre keltő Sean Penn egyaránt kolosszális), valamint Ennio Morricone szokásosan kifogástalan zenéje mégis magasan a középmezőny fölé emeli.

1. Carlito útja (Carlito’s Way, 1993)

Al Pacino és Brian De Palma duója a kilencvenes évek első felében ismét összeállt. Jóllehet a Carlito útja nem oly zsigeri élmény, és formanyelvi apparátusát tekintve sem annyira hagyománytörő, mint A sebhelyesarcú, a jól ismert archetípusokból gyúrt karakterek izgalmas rétegzettsége, a melodrámai történet szívbemarkoló sorsszerűsége és a mesteri színészi alakítások megkerülhetetlen klasszikussá avatják. Az utókor valamiért mégis elfeledkezett erről a nagyívű, színvonalasan megmunkált, a gengszterlét fonákságát kíméletlenül hiteles eszközökkel bemutató műremekről. Legalábbis Al Pacino kilencvenes évekbéli munkásságának taglalásakor ritkán említik az Egy asszony illata (1992), a Szemtől szemben (1995) vagy épp Az ördög ügyvédje (1997) mellett. Pedig nagyon megérdemelné.