Apa, az örök második: az apaság árnyoldalai, amire senki sem figyelmeztet

Idén immáron ötödik éve, hogy édesapa vagyok. Őszintén bevallom, habár volt annak idején valamiféle elképzelésem arról, milyen is lehet a szülői lét és az apaság, azok a mélységek és magasságok, amikkel nap mint nap találkozom messze felülmúlják minden korábbi fantáziámat.

Furcsa érzés a szülői lét nehézségeiről vagy árnyoldalairól beszélni. Nem szokás, nem illendő vagy mondjuk úgy, nem divat a negatív érzéseket szóba hozni és önkéntelenül is rögtön az fordul meg az ember fejében, vajon elítélnek-e majd emiatt. Sőt emelem a tétet, nagyon nehéz még ismerősökkel és barátokkal is beszélgetni erről a témáról, hiszen a végén minden esetben úgy fejezzük be a beszélgetést, hogy bármilyen nehézségek is adódnak, imádunk szülők lenni. Pedig sok esetben nincs így!

Húha leírtam…

Ne érts félre, a gyerekeim és a családom a mindenem, de olykor rajtam is végig fut az érzés, hogy én nem ezt vállaltam és nem tudom hogyan kellene ezt az egészet jól csinálni. Úrrá lesz rajtam az “erről senki sem beszélt” gondolat, aztán persze végigfut a program és szép lassan minden kisimul.

Ezt a belső önmarcangolást nálam a legtöbb esetben a tehetetlenség, az eszköztelenség váltja ki, amit a gyerekekkel szemben érzek. Hadd szögezzem itt le, hogy az, hogy néha nem imádok szülő lenni nem egyenlő azzal, hogy nem imádom a gyerekeimet. Minden nehézségtől eltekintve Ők az életem, nem véletlen írok ennyit róluk és az apaságról. Viszont meg kell törni olykor a jeget és beszélni kell a legnehezebb pillanatokról is. El is mesélek ezzel kapcsolatban egy személyes történetet.

A minap a feleségem egyik napról a másikra lebetegedett.

Ágyhoz kötötte egy vírus, tényleg felkelni sem tudott. Én hős férjként, aki az apaságról papol és ír több platformon is, igyekeztem tartani a frontot. Mi ez nekem, a kisujjamban van minden – gondoltam elég naivan. Egészen idáig abban a tévhitben éltem, hogy azzal, hogy a legtöbb délután velem vannak a gyerekek és összeszokott rutinok szerint zajlanak a napjaink, elég lesz majd és kellő tapasztalat van a hátam mögött. Nem így történt.

Igyekeztem a gyerekeket lekötni, hogy az anyukájuk nyugodtan kipihenhesse a betegség okozta fáradalmakat, ezzel párhuzamosan pedig rámszakadt minden házimunka és teendő, ami a mindennapi családi rutinhoz tartozik. Igen, jogosan emelhetik most fel a hangjukat a női olvasók, végre tényleg belelógott a kezem abba a bizonyos bilibe.

Mostam, mosogattam, legóztam, vonatoztam, babáztam, csendre intettem, vacsorát készítettem, elpakoltam, kutyát etettem, macskát etettem, vitamint adtam, fogkrémet adagoltam – egy szó mint száz, a nap végén összeestem és esedeztem a Mindenhatóhoz, hogy holnapra Anya jobban legyen.

Másnap, mikor hazaértünk a gyerekekkel a munkából és az oviból, anya még mindig nem volt jól, így kezdődhetett minden előről. Persze erőt vettem magamon, de ilyenkor jön az a pont, amiről a cikk elején is beszéltem. A pont, amit a legtöbben szeretnek cukormázzal bekenni, a pont amiről inkább nem beszélünk: a szülőség legnehezebb és számomra még mindig ismeretlen foka, a fekete lyuk.

Egy három éves ikerpár és egy lassan öt éves kislány nevelése mellett már azt gondoltam, sok újdonság nem jöhet. Igen ám, de ilyenkor érkezik egy olyan nevezzük “feladat” a gyerekektől, amivel még sosem találkoztál. Mire a fürdéshez értem az ikreimmel elfogytak, sok volt nekik ez a két nap Anya nélkül. Hiába volt velünk, azt éreztem nem tudják feldolgozni, hogy miért történik minden másképpen mint szokott.

Ennek egy cseppet sem megnyugtató módon adtak hangot, természetesen szinkronban, ahogy ezt az ikrek szokták. Mindig azt hiszem, hogy megoldom, de ez most nem az a pont volt. Ki kell jelentenem, hogy ugyanazt éreztem, mint Ők: kérem vissza a megszokott életem! Kérem vissza a társam és a feleségem! Azt éreztem, hogy kevés vagyok és láttam rajtuk, hogy bármivel is próbálkozhatok, itt csak Anya a megoldás.

A gyerekek imádják a megszokást, a rutinszerű életet, ez ad nekik biztonságot. Az, hogy a legbiztosabb pont kiesett egy időre, nemcsak őket, de még engem is megviselt. Tanultam a dologból és legközelebb igyekszem felhasználni ezt a tudást.

Viszont abban a két napban nagyon sokszor éreztem azt, hogy erről senki nem beszélt és senki nem mondta, hogy ez ennyire nehéz is tud lenni. Szülőnek lenni hatalmas feladat, amiben igenis vannak hullámvölgyek. Apának lenni kicsit mindig olyan, mint valamiben másodiknak lenni, mert valljuk be, az édesanyák teljesítménye mellett nem igen rúghatunk labdába.

Nem öntöm nyakon a szülőséget cukormázzal, inkább belevetem magam az ismeretlen fekete lyukba és addig tapasztalok és tanulok, amíg minden pontján meg nem ismerem ezt az izgalmas folyamatot, amit csak úgy hívok, hogy Apaság.