21 évesen szembenézett a halállal, majd lefutotta a rákot

Futni, Hinni, Élni – Gondolatok az élni akarásról és gyermekkori álmaink megvalósításáról.

Tetszett? Oszd meg másokkal is!
  • 621
    Shares

hirdetés

Thuróczy Bertalan - interjú

Céltudatosság, elszántság, kitartás – elképesztő az erő, ami ebben a fiatalemberben van. Körülbelül fél éve annak, hogy megismertem Thuróczy Bertalant és példaértékű történetét, nem volt kérdés számomra, hogy mielőbb szeretnék vele egy interjút készíteni.

Berci nemrég múlt 27 éves, mérnök és gyógyult ráktúlélő. Mindössze 21 éves volt, amikor rosszindulatú, jobb oldali heredaganatot diagnosztizáltak nála, most pedig kendőzetlen őszinteséggel mesél nekünk gyermekkoráról, álmairól, betegségéről, a gyógyulás nehéz és sokszor embert próbáló időszakáról, nemrégiben megjelent Futni, Hinni, Élni című könyvéről és arról az orvostechnikai eszközről is, amit most saját ötlete alapján fejleszt.

hirdetés
hirdetés

Ugorjunk vissza egy kicsit az időben és mesélj arról, honnan és milyen álmokkal indultál!

Egy szántóföld melletti kis házikóban nőttem fel, Rákóczifalván. Mindig is szerettem ott élni, sosem unatkoztunk, sokat játszottunk a tesómmal és a barátokkal. Amikor kicsit nagyobbak lettünk, nyári munkába mentünk kukoricát kapálni és meggyet szedni. Már a gyerekkori álmom is az volt, hogy egyszer mérnök legyek. Korán megtanultam, hogy keményen meg kell dolgozni a céljaimért, így előfordult az is, hogy a teljes nyarat a dinnyeföldön töltöttem, hogy a szülői támogatás mellé elő tudjam teremteni a még szükséges anyagiakat a pesti tanulmányaimhoz. A mai napig mindenért ugyanúgy megküzdök, igaz a körülmények jelentősen megváltoztak azóta: a falusi kukorica kapálás helyett ma már mérnökként dolgozom. Sosem felejtettem viszont el, hogy honnan jöttem, hol vannak a gyökereim, hiszen ez ugyanúgy az énem része és meghatároz engem.

Van esetleg olyan szemléletmód, amit otthonról hozol és a mai napig támaszkodsz rá a mindennapokban?

Míg gyerekkoromban ez egy ösztönös érzés volt, ma már egészen konkrétan meg tudom fogalmazni: az adott élethelyzetedről kialakított képet leginkább az befolyásolja, hogy te milyen történetet mesélsz el saját magadnak, mennyire tartod magad a saját gondolataid börtönében.

Mondanál erre egy konkrét példát?

Például nálam, amikor még „kanyarban sem volt”, hogy majd egyszer egyetemre kerülök és mérnök lehetek, már akkor is azért tanultam annyira a matekot és a fizikát, mert tudtam, hogy majd egyszer ezen a vonalon fogok dolgozni. Már akkor úgy éreztem, hogy ez kitörési lehetőség lehet számomra, és nem is elsősorban Rákóczifalváról, hanem abból a „kicsit korlátozott” gondolatvilágból, amit valójában én alkottam meg gyerekként és arról szólt, hogy én csak kis dolgokra lehetek hivatott az életben. Utána viszont, ahogy haladtam előre – Szolnokra a gimnáziumba, majd Budapestre az egyetemre -, megismertem, hogy nem csak a fizikai, ház körüli munkák léteznek, hanem a szellemi munka is. Majd szépen fokozatosan azt is megtanultam, hogy milyen fontos, hogy a szellemi megterhelés mellett ugyanúgy fizikai megterhelésben is legyen részünk és e kettő összhangban legyen egymással.

hirdetés

A futás már a betegség és a kezelések előtt is jelen volt az életemben, egy idő után ez váltotta fel fizikai tevékenységként az otthoni favágást. Nemcsak a fizikai, hanem a lelki állóképességemet is segítette edzeni és olyan elképesztő teljesítőképességre készített fel, amire akkor még nem is gondoltam. Nagyon megszerettem a hosszútávfutást is, ami a későbbiekben nagy szerepet játszott a gyógyulásban és a mai napig nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. A futás közben megélt mentális és fizikai próbatételek ugyanis nagymértékben hasonlítanak azokra a helyzetekre és akadályokra, amiket sokszor az élet sodor az utunkba és amiket „meg kell oldanunk”.

Hogyan változtatta meg ezt a gondolkodásmódot a műtét, a kemoterápiás kezelések és a felépülés folyamata?

Ma már sokkal jobban tudom értékelni az életem és az itt eltöltött időt. 21 éves voltam, amikor diagnosztizáltak rosszindulatú daganattal, utána jött is rögtön a műtét majd a kemoterápia. Éppen akkor kezdtem el a második évfolyamot a BME villamosmérnöki Karán. Számomra nem is volt kérdés, hogy a kezelés mellett az egyetemet is szeretném párhuzamosan folytatni, hiszen a gyermekkori álmom megvalósulásának küszöbén álltam, alig vártam, hogy végre mérnök lehessek! Mindvégig az lebegett a szemem előtt, hogy nem adhatom fel az álmomat, még egy rosszindulatú daganat sem téríthet le az utamról. Sokszor megtörtént, hogy az Onkológiai Intézetből mentem be vizsgázni vagy megírni egy-egy zárthelyi dolgozatot, hogy ne csússzak a tárgyaimmal.

„Szerencsére” meggyógyultam, de azért a gyógyulási folyamat sokszor kőkemény volt és rádöbbentett arra, hogy valójában mennyire véges is a „kegyelem kerete”. Bármennyire is közhelyes, addig nekem sem jutott eszembe, hogy tényleg csak néhány évtizedet vagyunk itt, ebben az élet nevű „játékban” és senki sem tudhatja, hogy kinek milyen lapokat osztottak. Könnyű megfeledkezni arról, hogy semmire nincs garancia. Ez a fordulópont átírt mindent és arra ösztönzött, hogy minden egyes napra, minden egyes lehetőségre másként tekintsek. A Futni, Hinni, Élni című könyv – amiben megírtam a betegségem és a felépülésem történetét – erről szól és bízom benne, hogy mások számára is motiváló a történet.

A könyvírás mellett úgy tudom, hogy egy innovatív orvostechnikai eszköz kifejlesztésén is dolgozol.

Így van, ez egy okos kesztyű, amelyet szintén a saját helyzetem ihletett. A kemoterápiás kezelések hatására nálam is kialakult az ujjaimban egy perifériás keringési rendellenesség, amit Raynaud-szindrómának hívnak. Ez világszerte több millió, Magyarországon pedig több százezer embert érint. Ezzel találtam egy olyan életcélt a betegségem és a gyógyulásom után, amivel össze tudtam kötni a szakmámat és a hivatásomat. 21 évesen kaptam egy második esélyt az élettől, hogy rádöbbenjek arra, mennyire fontos, hogy tudjuk értékelni az élet pörgő perceit és az élet apró szépségeit is. Úgy érzem, hogy a betegségem megtanított élni és értékelni az életem.

Gondolkoztál már azon, hogy mi lehet a létezésünk értelme?

Rakonczay Gábor Extrém című könyvében olvastam egyszer, hogy az „életed, mint alkotás mutatkozik meg a jövőben”. Ez a sor akkor szikrát gyújtott bennem és arra ösztökélt, hogy én is ilyen „szikragyújtó” lehessek mások életében és elkezdjem megvalósítani mindazon dolgokat, amiket csak azzal a szemléletmóddal tudok, amit a betegségem révén kaptam és amit a gyógyulásom során megtapasztaltam. Ezért is döntöttem úgy, hogy megírom a könyvem, amin keresztül át tudom adni az olvasóknak a történetem és a szemléletmódom, ami nekem akkor, ott is és azóta is segít. Bízom abban, hogy majd pont ez tudja megadni valakiknek a szikrát, amit majd ők is egyszer tovább adhatnak másoknak és így tovább.

Számomra az a létezésem legfőbb értelme, hogy felhívjam a figyelmet az életünk törékenységére és fontosságára, és hogy hitet, reményt hozzak az emberek életébe, azzal, hogy igenis merjünk álmodni és célokat kitűzni magunk elé, amikről még az esetleges nehézségek ellenére sem kell lemondanunk. Nem kell, hogy mindenkivel történjen egy tragédia ahhoz, hogy az élet szikráját megérezze és elkezdjen egy tartalmasabb, céltudatosabb életet élni. Ahogy Alfred D`Souza fogalmaz: „Egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat.”

Thuróczy Bertalan - könyv
Kép: Thuróczy Bertalan

Mit szeretnél elérni az elkövetkező öt év során, Berci?

Öt éven belül szeretnék családot alapítani. Remélem, hogy ennyi időn belül már egy-két gyerkőc boldog édesapja lehetek. Öt év múlva pedig azzal az érzéssel szeretnék visszagondolni erre a beszélgetésre, hogy látom, beérett a munkám gyümölcse és folyamatosan tágul a szemléletmódom. Motivál, hogy folyamatosan feszegetem a komfortzónám határait, még én is tanulom, hogyan lehet még rugalmasabbá válni ezen a téren.

Ahogy hallgatom a történeted, egyből a népmesék világa ugrik be, ahol a legifjabb legény elindul szerencsét próbálni és utána különböző próbatételeket kell kiállnia!

Igen-igen. Ezt már más is mondta, hogy a történetem egy kicsit hasonlít a magyar népmesére is. Úgy indultam el én is Rákóczifalváról, mint ahogyan a mesében is elindul a kis faluból a legkisebb szegény legény szerencsét próbálni és aztán az útja során szembe találja magát a hétfejű sárkánnyal, amivel meg kell küzdenie. Nálam ez a hétfejű sárkány a rosszindulatú daganat volt, a kezeléseim és a testvéremmel történt tragédia. De ezekre a nehézségekre mind úgy próbáltam és próbálok tekinteni, hogy még erősebbé, még elszántabbá és még motiváltabbá tettek. Megpróbálok az utam során ért veszteségekből erőforrást kovácsolni és szeretnék a saját mesémnek a főhőse lenni.

hirdetés
hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!
  • 621
    Shares

Előző cikk A hús-vér Vasember és Mark Zuckerberg főtanácsadója is a Brain Baron
Következő cikk Alonso: A harmadik világbajnoki cím megszerzése hajt!