Al Ghaoui Hesna: Az a katona, aki nem fél, veszélyesebb lehet, mint a tálibok

Mitől függ, hogy a legjobbat vagy a legrosszabbat hozza ki belőlünk a félelem? Beszélhet-e egy cégvezető a sebezhetőségéről és miért fontos megkülönböztetni a félelmet a szorongástól?

Tetszett? Oszd meg másokkal is!
  • 118
    Shares

hirdetés

Al Ghaoui Hesna - interjú - félelem

Háborús övezetben a félelem nem egy ciki érzés, a katonák legfontosabb munkaeszköze, ami mentálisan és fizikálisan is hadrendbe állít, hogy háborús térségben a túlélésre, céges környezetben a probléma megoldására fókuszálj.

Mitől függ, hogy a legjobbat vagy a legrosszabbat hozza ki belőlünk? Beszélhet-e egy cégvezető a sebezhetőségéről és miért fontos megkülönböztetni a félelmet a szorongástól?

hirdetés
hirdetés

Al Ghaoui Hesna Prima Primissima díjas újságíró, a Félj bátran című könyv szerzője, aki nemcsak a félelmet tapasztalta meg testközelből, de azt is, hogy mennyien kíváncsiak a félelem nélküli élet titkos receptjére.


Csatlakozz az IF BUSINESS CLASS klubhoz és nézd meg a teljes beszélgetést itt!

Mi az első, ami eszedbe jut, ha azt mondom félelem?

Tabu, negatív érzelmek, szégyenérzet. A legtöbb emberben egy tabusított, negatív érzésként él a félelem, amelyhez leggyakrabban a szégyenérzet társul. Szégyelljük és automatikusan megpróbáljuk lekapcsolni, lévén pedig, hogy az érzelmek nem gombnyomásra működnek, minimum titkoljuk, ez az automatizmus pedig egyfajta aknamunkát kezd el végezni bennünk. Társadalmi szinten sok dolgunk van a félelemmel, a járványhelyzet pedig bebizonyította, hogy mégsem egy olyan kiszámítható világban élünk, mint azt sokan gondolni szeretnék, ezekkel az érzésekkel pedig foglalkozni kell.

hirdetés

Miért nem elég a szőnyeg alá söpörni?

Az én misszióm – mára talán mondhatom, hogy valódi küldetéssé vált -, hogy felnyissuk az emberek szemét azzal kapcsolatban, hogy a félelem egy nagyon fontos, értékes érzés. Ha nem elnyomjuk és nem szégyelljük, akkor rengeteg információt nyerhetünk belőle. Ehhez az első és talán legfontosabb dolog, hogy megítélés helyett kíváncsisággal forduljunk felé. Miért érzem ezt? Mit akar ez az állapot nekem üzenni? Érdekes, hogy a céges világban – leginkább a tengerentúlon – a sebezhetőség kérdése, ami ugye szorosan kapcsolódik a félelemhez, egy aktuális téma lett és körvonalazódik egy nagyon fontos tendencia.

Vajon egy cégvezető beismerheti-e a félelmeit, beszélhet-e a sebezhetőségéről?

Azt látjuk, hogy egyre többen állnak ki a pódiumra azzal az üzenettel, hogy cégvezetőként is vannak bizonyos dolgok, amelyektől félnek. Ez nem a gyengeség jele, hanem azt jelzi, hogy vagy kapacitáshiányod van, vagy a magadba vetett hit nem elég erős a kapacitásaiddal kapcsolatban – vezetőként mindkettő fontos információ. A munkatársak felé viszont egy sokkal fontosabb többletjelentéssel bír: félelem nélkül fordulhatsz hozzám. Ki akarna egy sebezhetetlen kősziklának őszinte visszajelzést adni vagy az innovatív ötleteivel előrukkolni? Jelentősen meg tudja változtatni a workflowt, amikor valaki, aki a hierarchiában magasan helyezkedik el, beszél a félelemről és eszközként használja arra, hogy falak helyett hidakat építsen a dolgozók felé.

A probléma ott kezdődik, hogy már gyerekkorban azt halljuk a játszótéren, hogy egy nagyfiú nem fél! Egy ilyen mondat után egy gyerek már nem csak fél, de még butának és gyávának is érzi magát. Ezért nagyon fontos, hogy szülőként hogyan kommunikálunk erről az ősi érzésről. Ne azt adjuk tovább a gyerekeinknek, hogy a félelem tabu, egy olyan érzés, amit szégyellni kell, hanem azt, hogy mindenki fél. Aki nem fél, ott valószínűleg komoly problémák vannak.

A férfiakkal szemben talán még erőteljesebb ez a fajta társadalmi elvárás.

Ezzel kapcsolatban az egyik legfontosabb élményem egy afganisztáni forgatáshoz köthető, ahol katonákkal beszélgettünk erről a témáról. Amikor egy olyan ember, akit társadalmilag is a legbátrabb, legmacsóbb férfiak között emlegetnek, kiáll a kamera elé és szakaszvezetőként kimondja, hogy a félelem az egyik legfontosabb munkaeszköze, az a katona pedig aki nem fél, nagyobb veszélyt jelent, mint adott esetben a tálibok, hátborzongató érzés. Vagy egy tűzszerész, akinek minden nap olyan éles helyzetekkel kell megküzdenie, amilyeneket itt a nyugati világ kényelmében elképzelni is nehéz, egy csapásra dönt romba minden sztereotípiát. A félelem ugyanis kizár mindent, ami nem fontos a túléléshez. Az egyik legfontosabb érzés, ami segíti a pontos kockázatelemzést, a helyes helyzetfelismerést azáltal, hogy egyfajta csőlátást alakít ki, így beszűkíti a figyelmet a megoldandó problémára.

Az előadásaim során el szoktam mondani a félelem fiziológiáját, mert anélkül nehéz megérteni a folyamatot. Ennek az érzésnek a hatására ugyanis több mint 30 hormon szabadul fel a szervezetben, amelyek közül a két legfontosabb az adrenalin és a kortizol. Ennek köszönhetjük, hogy ilyenkor több vér pumpálódik a főbb izmokhoz, hogy nagyobb erő kifejtésére legyünk képesek, nő az agy glükóz felhasználása, hogy jobban tudjunk koncentrálni és minden porcikánk a túlélésért dolgozik, hogy mentálisan és fizikálisan meg tudjunk oldani egy adott helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor jóval az átlagos tűrőképességünk és határaink fölé tudunk menni. Ez az úgynevezett félelmi válasz.

A baj akkor kezdődik, amikor megijedünk azoktól a szimptómáktól, amelyeket a félelem vált ki bennünk – fokozódó izzadás, pici remegés, nehezebb légzés, furcsa érzés a gyomorban. A blokkolást sokszor az okozza, hogy a félelemtől félünk, nem pedig attól, ami kiváltja ezt az érzést. Pedig a testi reakcióinknak mindössze annyi az üzenete, hogy minden porcikánk hadrendbe állt ahhoz, hogy megoldjunk egy helyzetet.

Ha a félelmet nem megszüntetni akarjuk, hanem egy olyan erőforrásként tekintünk rá, amely azért van, hogy jobban teljesítsünk és a legjobbat hozzuk ki magunkból például a színpadon, akkor az agyunkkal tudunk olyan kontextust teremteni a helyzet köré – és minden ezen múlik -, hogy ez a hormonkoktél emelje a teljesítményünket és ne blokkolást eredményezzen.

Emlékszel még arra, amikor először sikerült ilyen tudatosan kezelni a félelmet a munkád során?

Sokáig abszolút tudat alatt működtem így, amíg háborús zónákba jártam forgatni nem is nagyon foglalkoztam a félelem tudományos hátterével. Érdekes egyébként, hogy pont a katonák fogalmazták meg, hogy gyűlölnek olyan katonával dolgozni, aki nem fél, mert pontosan ez a kockázatelemzési készség szűnik meg ilyenkor.

Amikor terepen voltam nem latolgattam a félelem dolgot. Akkor kezdtem el ezzel a kérdéssel foglalkozni, amikor egy-egy forgatásról hazaérve azzal szembesültem, hogy kivétel nélkül mindenki azt a kérdést szegezi nekem, hogy hogyan lehet, hogy nem félek. Amikor pedig megrökönyödve azt választoltam, hogy hát dehogynem félek, akkor gyakran a csalódottság volt a válaszreakció, mintha elloptam volna egy illúziót. Egy idő után megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon miért vágynak az emberek a félelem nélküli élet titkos receptjére.

A másik fontos felismerésem az volt, hogy a félelmet milyen szuperül tudom kezelni terepen és milyen béna vagyok itthon, amikor én is titkolom. A félelem ugyanis akkor válik erőforrássá, amikor felismerjük és elfogadjuk. Ezért kezeltem jobban terepen, mert azt éreztem, hogy háborús helyzetben nem ciki félni. Akkor vált számomra nagyon érdekessé a történet, amikor azt kezdtem el vizsgálni, hogy vajon mitől függ, hogy a legjobbat vagy a legrosszabbat hozza-e ki belőlünk? Vajon át lehet-e fordítani a szégyenérzetet? Ehhez viszont már társadalmi változásra is szükség lenne, főleg a fiúk és férfiak félelmével kapcsolatban, hogy ez ne legyen ciki, hanem mindenki merje megélni az érzéseit és merjen beszélni róla. A düh legmélyén is például sokszor félelem van, de félni ciki, dühösnek lenni pedig szexi is lehet. Ha önvizsgálatot tart az ember, sokszor lehet felfedezni, hogy egy-egy érzelmi reakciónk mögött valójában a félelem áll.

A düh mellett talán még maximalizmust is érdemes megemlíteni.

Nagyon tetszik az az új tendencia, hogy nagyvállalati vezetők, katonák ki mernek állni és arról beszélnek, hogy a félelem egy teljesen normális, adekvát érzés, ami nagyon sok esetben erőforrásként működik. Ezzel lehet valamennyire formálni a szemléletmódot.

A maximalizmus is abszolút a félelemről szól. Félünk attól, hogy nem elég jó, amit csinálunk, félünk attól, hogy hibázunk. A maximalizmus egy borzasztó nagy teher, ami egészen addig kísér, amíg rá nem jövünk, hogy ez nem más, mint védekezés. Mindent kontroll alatt akarunk tartani, a sebezhetőség viszont nem választás, hanem elfogadás kérdése. Elfogadjuk, hogy emberek vagyunk érzelmekkel, ami sokszor a kiszolgáltatottság érzésével jár. Vannak pillanatok, amikor kiszolgáltatottak vagyunk, vannak érzelmek, amik kiszolgáltatottá tesznek, de ettől a sebezhetőségtől lesz teljes az élet. Ez talán az egyik legnagyobb kihívás a mai ember számára.

Mi az első lépés, ha a félelmet erőforrássá szeretnénk alakítani?

Az első lépés, hogy megfigyeljük magunkat. Hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben? A test ugyanis a legtöbbször előbb jelzi a félelmet, mint ahogy ez az érzés tudatosulna, így a pánik és agresszió helyett – még mielőtt leüvöltenénk egy kollégánkat vagy a gyerekünket, – van esély arra, hogy racionálisan tekintsünk a helyzetre, a változásra és a megoldandó problémára. Miután érzékeltük a félelmet, a második lépés, hogy elfogadjuk azt, hogy ez egy természetes érzés. A félelem a hüllőagyhoz, az agy legmélyebben fekvő, legősibb és legprimitívebb részéhez köthető, amelynek elsődleges feladata a túlélés. Ez jól jön, ha el kell ugrani egy medve vagy egy autó elől, amikor instant, megfontolások nélküli, racionalitásokhoz nem fűződő válaszreakciót akarunk, de egy szofisztikált helyzetben kellemetlen lehet. Önmagában viszont azzal, hogy észrevesszük és elfogadjuk a félelmet, megfigyelőkké válunk és kilépünk egyfajta helikopter perspektívába, ezáltal ki tudjuk magunkat hozni a hüllőagy reakcióból és képesek lehetünk az értékrendünknek megfelelő válaszreakcióra.

Mennyire maradtak meg a háborús érzések?

Időnként vannak még rémálmaim és korábban a poszttraumás stressz egyes tüneteit is produkáltam, de már javarészt feldolgoztam ezeket az élményeket, ebben a folyamatban a Félj bátran írása is sokat segített. Jó lett volna, ha annak idején kapok professzionális segítséget, hiszen a pszichológus is olyan, mint a konditerem – hasznos, ha az ember a lelkét is fitten tartja.

Az első és az utolsó utad között hogyan alakult át benned a félelem?

Ahogy egyre több mindent láttam, ahogy megtapasztaltam, hogy soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mire számíthatunk és nincs az a váratlan helyzet, amit ne lehetne felülmúlni, folyamatosan nőtt bennem a félelem. Ezek a tapasztalatok viszont egyúttal megtanítottak arra is, hogy elfogadjam, egy ponton túl nem lehet irányítani a dolgokat. Az első út előtt fűtött a vágy, hogy végre nem csak az átvett anyagokból készíthetek riportokat és szerencsére ez a kíváncsiság az utolsó út előtt is erősebb volt, mint a félelem. Ha találunk egy vágyat, ami erősebb a félelemnél, a legkritikusabb ponton is át tudunk lendülni.

Számos díj, elismerés kíséri a munkádat – melyikre vagy a legbüszkébb?

A Prima Primissima díj egy nagyon fontos elismerés volt akkor, amikor lezártam az életem háborús tudósítói korszakát. Azt éreztem akkor, hogy ez a díj egy kicsit annak is szól, hogy igenis fontos, hogy tudjuk, mi történik a nagyvilágban és számít, hogy megértsük az események mozgatórugóit. A Kamera Hungária díjra is büszke vagyok, ami arra emlékeztet, hogyan küzdöttem meg életem egyik legnehezebb forgatási élményével. Az izraeli-gázai határon egyszerűen nem engedték be a sajtót a frontvonalra, így arról készítettünk műsort, hogy hogyan nem tudunk forgatni és hogyan lehetetlenítik el gyakorlatilag a világsajtó munkáját egy médiatörténelmi helyzetben. Azért szeretem ezt a történetet, mert nagyon jó példa arra, hogy amikor az ember szorult helyzetbe kerül, egy perspektíva váltással milyen jól ki lehet jönni egy félelemmel átitatott szituációból is.

Hogyan definiálnád át a félelmet?

Igazából nem vagyok a definíciók híve, mert keretek közé zárják az érzést. Egy ilyen alapfogalom, mint a félelem, mindenki számára mást jelent, ezért én inkább arra biztatok mindenkit, hogy magában találja meg ezt a jelentést.

Fontosnak tartom viszont, hogy a félelmet megkülönböztessük a szorongástól. Félni a jelenben lehet, szorongani a jövőben. Ennek is van evolúciós értéke, de inkább arra érdemes törekedni, hogy egy olyan egészséges szintre hozzuk, amely nem befolyásolja a döntéseinket, az életünket. Amíg a félelem lehet valódi hajtóerő, a szorongás sokkal megfoghatatlanabb, szétterjedtebb, kevésbé fókuszált, és a jövőre kivetített dolog, amit ráadásul erősen befolyásol a fantázia és a képzelet.

CSATLAKOZZ AZ IF BUSINESS CLASS KLUBHOZ ÉS NÉZD MEG A TELJES BESZÉLGETÉST ITT!

(Kiemelt kép: Gálos Viktor) 

hirdetés
hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!
  • 118
    Shares

Előző cikk Egyetlen döntés, amely jól mutatja, milyen ember volt a 43 évesen elhunyt Chadwick Boseman
Következő cikk A körforgásos gazdaság lesz a Budapest Design Week idei központi témája