Mint az Apám - hozott mintáimmal a vállamon egyik kezemben az őseim, másikban a gyerekeim

Családi minták, otthonról hozott csomagok – a mai világban egyre többet beszélünk azokról a meghatározó példákról, amelyek akarva-akaratlan velünk jönnek, amikor kilépünk az élet nagy, szövevényes kapuján.

Évek óta írok az apaságról és azokról az érzésekről, gondolatokról, amik engem értek, érnek a hétköznapi apaságomban, így rengeteg alkalommal jutok vissza saját reakciómat és cselekedeteimet vizsgálva családi és apai mintáimhoz. Most nem tudományos tények alapján, hanem a saját tapasztalataimmal és gondolataimmal szeretném körbejárni a témát.

Kezdjük a legelején!

Elengedhetetlen, hogy ne az elején kezdjük a témát. Tehát repüljünk csak vissza picit az időben egészen a gyermekkorunkig, ami az én esetemben a kilencvenes évekre datálható. A Ladák és a vezetékes telefon idejére, arra az időre, amikor sötétedésig az utcán játszottunk és Apánkat estefelé láttuk, mikor a munkával végzett.

Igen, biztos akadnak kivételek, viszont ebben az időszakban is még javarészt a háziasszonyok végezték az otthonnal és a gyerekekkel kapcsolatos feladatokat, teendőket. Így nekem sem az a legfőbb és legmeghatározóbb emlékem édesapámról, hogy közösen játszunk, rajzolunk. Ugyanakkor nagyon sokszor szereltem vele, vagy csak figyeltem, ahogyan barkácsol. Nem igazán az érzelmek kimutatására, kimondására épült a kapcsolatunk. Ami valljuk be, valamilyen szinten érthető is, hiszen ahhoz, hogy merőben nagy változások történjenek évtizedeknek kellett eltelnie. Miért?

Mert ugyanúgy, ahogyan mi is, ők is hozott mintát kaptak a saját szüleiktől. Tehát, ha jobban belegondolunk a hatvanas évek öregjeitől hozott apai minta minden lehetett csak nem érzelemdús. Így felnőtt férfiként, háromgyermekes apukaként ma már teljesen más nézőpontból látom az édesapám. Egy olyan mintát látok, aki mindent megtett azért, hogy a családnak mindene meglegyen, elvégezte a saját kora elvárt feladatait és így már nem igen maradt az érzelmeire kellő figyelme. Akkor, amikor gyerekeink lesznek, szintet lépnek a szüleink a szemünkben, sok olyan dolgot értünk meg, amit korábban nem. Átalakulnak a cselekedetek, válaszokat kapnak a miértek.

Vissza a jelenbe!

Ma már minden platformon hallhatunk az érzelmi intelligenciáról és arról, mennyire fontos, hogy megosszuk egymással mit érzünk és gondolunk valójában. Úgy gondolom, ez nem véletlen. Hiszen most azok a gyerekek váltak felnőtté, akik másképp gondolják és talán kicsit többre is vágytak anno. Kézen fogva szüleiket és gyermekeiket, próbálnak a közös mintákon túl valami újat is felfedezni. Mind saját magukban, mind pedig azokban, akiknek köszönhetően idáig jutottak. Szülőnek lenni a legszebb, de ugyanakkor a legnehezebb feladat is. Sokszor érzem azt, hogy ugyanúgy reagáltam, mint régen a szüleim, olyankor mindig azt gondolom, jaj de nem szerettem ezt gyerekként átélni és most ugyanolyan vagyok. Ilyenkor próbálok azonnal szinte gondolkodás nélkül javítani és az adott pillanatban megbeszélni, tisztázni, elmagyarázni a helyzetet a gyerekeimnek. Igen, sokszor kérek elnézést tőlük, mert hibázok vagy tévedek. Ezek azok a pillanatok, amikkel igazi áttörést érhetünk el, amikor láthatják, hogy mind hibázunk olykor, de vállaljuk érte a felelősséget. Azt nem tudom, hogy ez a teljes érzelmi nyitottság irányába mozduló világ milyen irányba vezeti majd azt a generációt, akit jelenleg nevelünk, abban viszont biztos vagyok, hogy mentálhigiéniai szempontból biztosan előrébb állnak majd, mint mi.

Addig is hozott mintáimmal a vállamon egyik kezemmel fogom az őseim kezét, másikkal a gyerekeimét és addig nem is engedem el, amíg ez a végeláthatatlan egymástól való tanulás be nem fejeződik. Ha okosak vagyunk rájöhetünk, hogy olyan ez, mint a végtelen fektetett nyolcas, megállíthatatlanul halad körülöttünk körbe-körbe és mindenki maga dönti el mekkora részt is vesz ki belőle.

(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)