Kevés férfiasabb dolog van az életben, mint az apaság - kattanjanak azok a hordozó szárak!

Az apaságom története egy óriási gyomrossal kezdődött, amit az élettől kaptunk: tíz év együttélés és két év házasság után nem sikerült a baba.

Hatalmas szerelem a miénk, a feleségemmel még tini korunkban találkoztunk. Igazi tündérmese volt, a házasság után pedig jöhetett a következő lépés, a családalapítás. Egyikünk sem gondolt arra, hogy itt fogunk életünk egyik legnehezebb akadályával szembesülni. Hosszas sikertelen próbálkozások és számos vizsgálat után találtuk meg a problémát, ami nálam volt. Nem volt kérdés, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megyek a műtőbe, hogy orvosolják. Miért most mesélem el mindezt?

Mert hozzátartozik az apaságomhoz, éppúgy, mint az apás szülés vagy az, hogy minden kihívásból és feladatból kiveszem a részem – a hordozásból is.

Ezek után érthető, hogy mekkora volt a boldogságunk, amikor végre kisbabát vártunk, egy kislányt. Minden rendben ment, apás szülés volt, hatalmas élményekkel és egy fantasztikus csodával tértünk haza a kórházból.

Kedvenc pillanataim közé tartozott a közös séta a kislányommal. Amíg Anya pihent vagy csak picit magára összpontosított, addig én hol a babakocsiban, hol pedig magamra kötve a hordozóban sétáltam vele. Sosem felejtem el ezeket a pillanatokat, édesapaként örökké bennem fognak élni. Sőt, valószínűleg a ballagásán és az esküvőjén is eszembe fognak jutni.

Itt még korántsem izgalmas a történet, hiszen ezeket az eseményeket nem sokkal később olyan fordulatok fűszerezték, amelyekre álmunkban sem gondoltunk: másfél év elteltével már kopogtattak is hozzánk az ikrek. Kaptunk az élettől újabb két csodát, egy kislányt és egy kisfiút.

Fel voltunk készülve? Nem.

Két pici baba érkezésére szerintem egyébként sem lehet, főleg úgy, hogy még a nővérük is kicsi volt.

Boldogok voltunk? Azóta is a legboldogabbak!

Történetünket így hirtelen nagycsaládos szülőként folytattuk, viszont egy panellakás harmadik emeletén. Hihetetlen hálás voltam az életnek, az apaságom pedig ekkor lépett egy hatalmasat.

Egy pillanat szünet a jelenben: most, amikor mindezt írom, hajnali 5:00 órát mutat az óra, az egyik kislányom sír megvigasztalom, visszaaltatom és jövök.

Siker! Újra mindenki alszik. Igen, én mentem visszaaltatni a gyermekem. Igen, megnyugszik az én közelségemtől is. Igen, teljesen normális a mi családunkban, hogy igyekszem mindenből – a régi szép időkben a hordozásból is – kivenni a részem.

Visszatérve a történetre, ikres, nagycsaládos apukaként gyorsan szembesül az ember azzal – még akkor is, ha előtte is így gondolta -, hogy nélküle és a valódi apasága nélkül nem fog működni a dolog. Mert egy szülő teljesen egyedül nem fog tudni sem fizikailag, sem pedig szellemileg három pici gyereket száz százalékban gondozni.

Dupla éjszakai kelések, dupla fürdetés, dupla hozzátáplálás, dupla öltöztetés, dupla büfiztetés következett, sőt a mi esetünkben ez szinte egyszerre tripla lett. Így közösen, egyenrangú szülőként viselkedünk azóta is. Az oroszlán részét még így is Anya végzi, de azt gondolom minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy én is ott legyek és együtt álljuk a sarat.

Sohasem feledem az esti fürdetéseket vagy azokat az etetéseket, amikor hosszas előkészület után egyszerre próbáltam az ízek és állagok világába vezetni egy ikerpárt, akik összenéztek és az arcomba köpték az egészet. Nem feledem az átvirrasztott éjszakákat sem, amikor végre elaltattam az egyiküket és rögtön utána kelt is a másikuk. Sok olyan pillanat, amit csak közösen, összetartó kapocsként tud végigcsinálni az ember és egy szerelmes pár.

A harmadik emeletről minden nap úgy közlekedtünk le és fel, hogy egy gyermek rajtam, egy az édesanyján hordozóban, a nagy pedig a kezünket fogta. Csak csapatban és összhangban működtünk akkor és most is, mint egy igazi család!

Miért imádtam hordozni apukaként?

A gyermekedet magadhoz közel tudni, érezni az illatát, hallani a kis szívverését és szuszogását, látni rajta a nyugalmat, amit attól kap, hogy ennyire közel van hozzád – ezek azok az érzések és pillanatok, amelyek leírhatatlanok és örökké benned élnek. Erről szól igazán apának lenni. Azt éreztem ilyenkor, hogy büszkén sétálok a gyermekeimmel, boldog vagyok, hogy megélhetem ezeket a pillanatokat és a legférfiasabb dolognak érzem a mai napig is.

Megtanultam, hogy apának lenni nemcsak egy szó, hanem felelősség egy életen át. Nemcsak fizikai biztonságot, hanem lelki kötődést és kapcsolatot is jelent. Hiszem és nap mint nap érzem, hogy azáltal, hogy igyekszem minden pillanatban ott lenni és kivenni a részem a szülői feladatokból sokkal nagyobb a kötődés közöttünk. A kötődés, az őszinte ölelés és az a szeretet, amivel ránk néznek a gyerekek, mindent megér.

Hogyan végződik a történet? Még nem tudom, hiszen több van előre, mint hátra, egy dologban viszont biztos vagyok: lubickolok az apaság tengerében még ha olykor alá is merülök. Amióta szülő vagyok, igazán értem az életet és minden új nézőpontot kapott.

Nem tudom milyen lehet nem hordozni és nem aktív apukának lenni, de azt tudom, jóval kevesebb lennék, ha nem így csináltam volna.

Ha rám hallgatsz, kattannak azok a hordozó szárak és jöhetnek a közös séták. Mentsd el ezeket a pillanatokat, mert olyan hirtelen tova szállnak, mint ahogyan érkeztek, később pedig olyan jó emlékezni rájuk. Szíveket bekapcsolni, hiszen itt nem másról van szó, mint a gyermekeidről, akik számára te vagy a legmenőbb apuka a világon!