Fiúból férfi, férfiból apa

Kilenc hónap, ennyi telt el. Hihetetlen, de körülbelül amióta az eszemet tudom várok erre a pillanatra, és ma megtörténik, egy új fejezet indul az életemben. Valami olyan, amivel eddig még nem találkoztam, valami olyan amit ez idáig még nem tapasztaltam.

Ma sokszor beszéltem telefonon a feleségemmel, valahogy nem akartam elhinni, hogy ez az a nap. Végre tényleg megtörténik, egy új élet kezdődik. Ugyanis a napokban volt egy pár potyautunk a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára, legutóbb azonban egyedül mentem haza, őt bent tartották. Azóta, mérhetetlen izgalommal a gyomromban élem a napjaim, úgy, hogy kiszámíthatatlanul, az élet szabálykövető, monoton hétköznapjaiból bármelyik pillanatban el tudjam engedni a gyeplőt és rohanhassak egy olyan eseményre, ami megváltoztatja az életem. Most pedig itt állok egy szűk szobában egy automatával szemben és az előre a terv szerint bekészített erre a célra szánt pénzt keresgélem a tárcámban. Igen, kilenc hónap pont elég ahhoz, hogy mindent eltervezz, előkészíts, de arra a legalkalmasabb, hogy álomképeket szőve elképzeld azt a pillanatot, amikor először a kezedben tarthatod majd őt.

Ahogyan szemezgetek a kék műtős szettekkel, észreveszem hatalmas szemeimet az üvegben.

Úgy nézek magammal farkasszemet, hogy egy pillanatra kiesem a szerepemből és újra egy olyan gondolat hullámait lovaglom, amit az elmúlt hónapokban oly sokszor. Látom vékony, hosszúkás arcom a masina felületén, barna hajam mögül vastag szemöldököm alatt, megbújnak hatalmas szemeim és kérdőn kérdezik, vajon mennyire fog majd hasonlítani rám?
Szinte észre sem veszem annyira automatikusan helyezem a pénzt az automatába, és máris egy hatalmas puffanással a kiadónyílásban vár az apás szülés szett, M-es méretben.

Gondoltam, vékony, magas testemre ez lesz a legmegfelelőbb, belebújok és várom a percet, hogy végre feleségem kezeit foghassam. Persze lógott rajtam, mint tehénen az a bizonyos. Amint azzal bajlódtam, hogy rajtam maradjon, kinyílt az ajtó. A szülésznő volt az, Katika. Már a kapcsolatunk kezdete óta ismer minket, ugyanis abban a lépcsőházban lakott, ahol a feleségem felnőtt.

Végig kísérte az udvarlásból szerelembe, majd az otthonról való külön költözésbe, aztán pedig házasságba beteljesedő folyamatot.

– Mehetünk? – kérdezte tőlem olyan egyszerűen, mintha nem tudná, hogy életem egyik legnagyobb csodájára készülök.

Persze, számára ez is csak egy átlagos megszokott munkanap volt. Kerekded vonásai, alacsony termete, és rövid göndör fürtjei no meg hatalmas mosolya tette még szeretettel telibbé, kedves szemeit a szemüvege alatt. Valahogy megnyugtatott a jelenléte, olyannyira, hogy észre sem vettem, hogy egy pillanattal később már bent voltunk a szülőszobán.

Ekkor megláttam őt, azt a nőt, aki hihetetlen természetességgel várta azt az időt, amit fejben már olyan sokszor lezongorázott a kilenc hónap alatt . Magabiztosan, erővel tele ült az ágyon, törékeny kezeivel hatalmas pocakját simogatta, mintha már ebben a pillanatban sem magával törődött volna, finom mozdulatokkal készítette fel gyermekünket egy olyan utazásra, ahol a legnagyobb kihívásokkal teli csoda várja, maga az élet.

Nem tudtam levenni gesztenye szemeiről a tekintetem, közelebb léptem, válláig érő barna haját megsimogattam és megcsókoltam telt ajkait. Nem kellett mondjon semmit, mindent láttam.

Tizenkét év után egy tekintetből tudtam, milyen fájdalmai vannak. Ekkor este kilencet mutatott az óra. A szülőszoba igen barátságos volt, ha lehet ilyet mondani egy kórházi szobára. Minden adott volt ahhoz, hogy a legkomfortosabban érezze magát a kismama, az egyik oldalt bordásfal és egy hatalmas gimnasztikai labda, szemben egy óriási műtős lámpa, az ágy mellett pedig egy hosszúkás gázpalack csövekkel, természetesen az összes orvosi eszköz mellett.

Katika végig velünk volt, ezzel hihetetlen energiát adva a feleségemnek. Mindent kézben tartott, mindenre figyelt. A fájások egyre sűrűbben érkeztek, de nem volt még itt az idő. A nőgyógyász alkalmanként megjelent, hosszú barna hajú, alacsony köpcös szakállas férfi volt, hihetetlen jó humorérzékkel megáldva. Mindig volt hozzánk egy-két bátorító szava. Igazából, végigkísérte azt a közel két évet, amíg sokadik próbálkozás után, minket is kiválasztott egy kis angyal.

Olyan rutinosan mozgott a szobában, hogy biztos voltam benne, minden rendben lesz. Így is volt. Hosszú órák teltek el, az idő olyan lassúnak tűnt mint, még soha korábban. Ültem a szerelmem fejénél, simogattam, fogtam a kezét és olyan borzasztóan tehetetlennek éreztem magam. Nem beszéltünk, ismerem, tudom neki az nem segít ilyenkor.

Hajnali egy óra is elmúlt, a kardiotokográf csak úgy rajzolta a hullámokat, ahogyan az elő volt neki írva. Aztán rengeteg embert próbáló fájást követően, amik szinte már pillanatról pillanatra váltották egymást, olyan hirtelenséggel gyorsultak fel az események, hogy követni is alig lehetett.

Az egyik pillanatban még azon gondolkodtam, milyen fantasztikus nő a feleségem, aki olyan méltóságteljesen viselte a fájdalmakat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Aztán eszembe jutott az édesanyám. Hihetetlenül büszke voltam rá is, hogy mindezt végigcsinálta. A varázslat csak ezután következett. Minden olyan légies volt, mégis borzasztóan nehéz.

A tehetetlenség érzése folyamatosan növekedett bennem, viszont beszéltem a feleségemhez, küldtem az energiát neki, ha úgy éreztem ez most segít. Mindenki végezte a dolgát. Olyan volt, mintha, egy igazán precízen összeszerelt óraszerkezetben lettem volna. Az utolsó csavartól a legkisebb fogaskerékig, mindenki gyakorlottan mozgott. Hihetetlen volt látni, hogy a feleségem olyan energiákat mozgatott meg, amikről előtte nem, hogy nem tudtam, nem is képzeltem, hogy létezhet. Borzasztóan büszke voltam rá.

Majd hirtelen sírás hallatszott.

Nem is sírás volt az, inkább hasonlított a fejemben, angyali énekhez, egy olyan hanghoz, amihez hasonlóan szépet soha nem hallottam azelőtt. Az órára néztem, ami újra ütemesen kattogott, az idő visszaállt a normális kerékvágásba. A kismutató a kettesen a nagymutató pedig a tízesen állt.

Tudtam, ez az a pillanat, amire egész életemben emlékezni fogok.

Ekkor megpillantottam őt, akit, már olyan sokszor elképzeltem lelkiszemeim előtt. Majd újra lelassult az idő. Amíg mi az örömkönnyeinkben fürdőzve öleltük egymást a drága feleségemmel, addig a gyermekorvos elvégezte a szükséges méréseket. Egy pillanat múlva már, egy új élet pólyába burkolva dobogott a feleségemhez bújva.

A szoba üres lett. Egy újdonsült család maradt csak bent, anya, apa és kislányuk.

Óvatos mozdulatokkal bújtam életem legnagyobb csodájához közel. Ekkor kinyitotta, hatalmas szemeit és rám nézett. Valami újat éreztem, olyan igazán leírhatatlant, tudtam megváltozott az életem, célt nyert.

Azóta is minden évben, amikor beköszönt a hideg, február hetedik napján, ott él a fejemben ez az emlék, ahogyan tüskés kis hajával, pisze szájával, apró kezeivel és hatalmas szemeivel rám néz, és egy pillanat alatt elvarázsol.

Boldog születésnapot Bella!
Örökké szeretlek! Apa

(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)