Ez történik a testeddel, ha egy évet az űrben töltesz

Az egyhuzamban megtett leghosszabb űrutazás jelenlegi világrekordja 437 nap. Ekkora időtáv esetében teljes joggal vetődik fel a kérdés: hogyan változik meg egy asztronauta teste a jeges, dermesztő feketeségben töltött hónapok során?

Frank Rubio, a NASA űrhajósa nem kevesebb mint 371 nap után intett búcsút ideiglenes otthonának, a Nemzetközi Űrállomásnak, hogy visszatérjen a Földre. Az asztronauta ezzel történelmi tettet vitt véghez, mivel sikerült megdöntenie a leghosszabb amerikai űrmisszió addigi rekordját. Rubio csaknem hatezer alkalommal kerülte meg planétánkat, és körülbelül 250 millió kilométert utazott a jeges feketeségben, mielőtt visszatért volna közénk. Az egyhuzamban megtett leghosszabb űrutazás jelenlegi világcsúcsát mégsem ő, hanem az orosz származású Valeri Poljakov állította fel, aki az 1990-es években 437 napot töltött a Mir űrállomáson. Érdekesség, hogy egy újabb szenzációs rekord a közelmúltban, egész pontosan idén szeptemberben dőlt meg: Oleg Kononyenko és Nyikolaj Csub kozmonauták egyhuzamban 374 napig tartózkodtak a Nemzetközi Űrállomáson. Útjuk során több mint 245 millió kilométert tettek meg.

Nyilvánvaló, hogy egy ennyire hosszú űrutazás az emberi szervezetre is maradandó hatást gyakorol.

Az egyik legszembetűnőbb változás az izmokat és a csontozatot érinti – írja a BBC. A földi gravitáció hiánya miatt az űrben az izomzat és a csont tömege viszonylag gyors ütemben csökken. Ebből a szempontból a legveszélyeztetettebbek azok az izmok, melyek a helyes testtartást segítik (főként nyak-, hát- és lábizmokról van szó, de a négyfejű combizom is érintett). Elég, ha valaki csupán két hetet tölt el mikrogravitációs környezetben, izomtömege máris 20 százalékkal fog csökkenni, egy 3-6 hónapos misszió esetében viszont ez a szám a 30 százalékot is elérheti. Legalább ennyire aggasztó, hogy az űrben a csontok veszítenek mésztartalmukból és tömegükből is. Egy meghökkentő adat: az asztronauták csonttömege minden egyes űrben töltött hónap során 1-2 százalékkal csökken. (Összehasonlításképpen: a Földön élő emberek évente csonttömegük 0,5-1 százalékát veszítik el.) Miután az űrhajósok visszatérnek a kék bolygóra, még nagyjából négy évet kell várniuk, hogy csonttömegük újból optimális legyen. A Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó asztronauták naponta két és fél órát töltenek intenzív edzéssel, hogy kivédjék, vagy legalábbis mérsékeljék a felsorolt negatív hatásokat. Egy friss tanulmány ugyanakkor bebizonyította, hogy még ezekkel a gyakorlatokkal sem lehet megelőzni a izom- és csonttömegvesztést.

Bár a testsúlynak az űrben kevesebb jelentősége van, fenntartása mégis jelentős kihívást okoz az asztronautáknak. A NASA biztosítja szakemberei számára, hogy a Nemzetközi Űrállomáson töltött idejük alatt a legegészségesebb tápanyagokhoz jussanak hozzá, de a testsúlycsökkenés gyakorlatilag így is elkerülhetetlen. Scott Kelly amerikai asztronauta összesen 340 napot töltött az űrben, s hazatérte után azt tapasztalta, hogy elveszítette testsúlya 7 százalékát.

A kutatók szerint az űrmissziók során drasztikus mértékben átalakul a bélflóra összetétele, s ezért az emésztés és az agyműködés is megváltozik.

Az űrben a testben keringő folyadékok eloszlása is módosul, ami nyomást gyakorol az idegekre, valamint a szemre is. Egy idő után ödémás állapot alakulhat ki, az asztronautáknak pedig a látásromlásra is fel kell készülniük. Sőt, a kozmikus sugárzás és a Napból érkező részecskék egyaránt károsíthatják az űrhajósok szemét, és a korábbi állapot a Földre való visszatérést követően sem áll szükségszerűen helyre.

Egy orosz kozmonauta 2014-ben 169 napot töltött a Nemzetközi Űrállomáson. Egy tanulmány, mely végigkövette a férfi útját, rámutatott, hogy az űrrepülések még az agyat is képesek befolyásolni. A mozgásért, az egyensúlyérzékért és a térbeli orientációért felelős agyi területeken radikális változások léphetnek fel, melyek a Földre való visszatérés után sem múlnak el varázsütésre, és akár hosszabb távon is meghatározhatják az asztronauták kognitív teljesítményét.

Az űrutazás emellett hatást gyakorol az immunrendszerre is. Megfigyelték, hogy az asztronauták fehérvérsejtjeinek száma nagymértékben csökken, amiért részint a sugárzásnak való kitettségük okolható. Ennél is sokkalta meglepőbb, hogy egy-egy űrmisszió során a résztvevők DNS-ének szerkezete is átalakulhat. A már említett Scott Kelly egyik küldetése után például a DNS-e végeit védő telomerek az űrben meghosszabbodtak, visszatérése után viszont gyorsan rövidülni kezdtek.

A témában természetesen további kutatásokra is szükség van, hiszen ha egyszer tényleg el akarunk jutni a Marsra, előbb minden lényeges információt meg kell tudnunk arról, hogyan befolyásolja az asztronauták fizikai és mentális állapotát a mikrogravitáció és a hosszabb időn át tartó elszigeteltség. Miként láthattuk, néhány értékes és elgondolkodtató megfigyelésre már sor került, de még mindig ezernyi megfejtendő kérdés vár a kutatókra.