Mitől leszel igazán jó apa?

Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek olyan emléke van gyerekkorából, hogy a szülei fejéhez vágja: én nem leszek olyan szülő, mint amilyenek ti vagytok.

Aztán eltelik néhány év, apa leszel és nagyon sok dolgot, amire korábban azt mondtad, biztosan nem fogod, pont ugyanúgy csinálsz, mint ők tették. Hirtelen egyetértesz velük, megérted őket. Persze rengeteg minta van, amit próbálsz magadban felülírni, de marad ott bőven hely a pozitív példáknak vagy olyanoknak, amit az élet végül visszaigazol és az ő javukra ír.

Gyerekként könnyen bíráljuk a szüleinket, sőt sokszor felnőttként is.

Sok esetben nem értjük meg döntéseiket, válaszaikat, reakcióikat. Amíg gyerekek vagyunk, letudjuk azzal az érzéssel, hogy úgysem értenek meg minket, majd később felnőttként azt gondoljuk, végre egyenlő partnerként számolnak velünk. Valójában viszont mindig is előttünk fognak járni az élet rögös útján.

Próbálok rájönni mi lehet a helyes út és vajon mitől leszek igazán jó apa? Eddig nem sikerült.

Még csak 6 éves a nagylányom, de már sokat koppant hatalmasakat az állam. Egyszer fent érzem magam a saját szülői szerepemben, máskor nagyon sok elvem és elképzelésem megdőlni látszik, és rengeteg a szüleimet igazolja.

Sokszor érzem azt felnőtt férfiként is, hogy teljesen mást gondolnak, mint ahogyan azt én vélem, vagy cselekszem. Tény, hogy már megváltozott a szülő, gyermek „alárendeltség”, tehát vagy finoman tálalják, vagy titkolják, vagy egy vita kapcsán robban belőlük a megannyi élettapasztalat, illetve, hogy mi az, amit nem feltétlen csinálok jól apaként.

Természetesen ez nem azt igazolja, hogy ők annak idején helyes elvek mentén és az eltelt évek alatt megszerzett tapasztalatok alapján jól csinálták, de ma már látják, mi volt rossz, és mi lehetne jobb!

Az első reakcióm ilyenkor, hogy robbanok.

Zavar a tudat, hogy segítség és tanács helyett ítélkezést érzek. Pedig hatalmas a különbség. Valljuk be, az élet egyik területén se jó érzés azt hallani, hogy valamit elbaltáztál vagy rossz irányt vettél.

Nem, hogy egy olyan szerepben, amit folyamatosan a saját bőrödön tapasztalsz, tanulsz. Egy olyan szerepben, ami talán a legfontosabb az életedben, egy olyan szerepben, amiben sosem érzed magad jónak. Van az a mondás az anyákra, hogy nem kell jó anyának lenned, csak elég jónak. Szerintem ez igaz, a szülőségre és az apaságra is. Nem lehetsz tökéletes szülő, de a gyermekeidnek, te elég jó leszel. Ez néha nekem sem sikerül, de folyamatosan dolgozom rajta.

Amint ezen gondolkodom, eszembe jut, hogy korábban milyen sokszor mondtam, hogy nem csinálom azt szülőként, amit anno a szüleimmnél nem értettem vagy nem értékeltem gyerekként. Most szülő vagyok és sok esetben igazat adok nekik. Vajon ha felnőtt gyermekeim lesznek, akkor is fordul a kocka, és amit ma a szüleim fejéhez vágok, tükörként kapom majd vissza? Lehet, hogy az egónk sokkal jobban dolgozik egy ilyen esetben is? Felül kell kerekednünk rajta?

Nehéz kérdés, de egy dolgot már most látok: szülőnek és apának lenni egy életen át tartó szerep. Tudom, közhelynek tűnik, de hidd el nekem, nem az. Az idő pedig, amit fura módon olykor sürgetnénk, majd máskor megállítanánk, szép lassan kirajzolja minden kérdésre a választ, úgy ahogyan ezt tette korábban is. A kérdés csak az, hogy még idejében kapjuk-e azokat a tapasztalatokat, amelyekből rájöhetünk, helyes-e az irány amerre tartunk vagy sem.

Aki nyitott szemmel figyeli a saját szülőségét, apaságát a hibáival, sikereivel együtt és egyfajta támaszként tekint vissza a szüleitől kapott mintákra – legyen az pozitív vagy fejlesztendő -, csak nyerhet. Erről sok helyen, sokat olvashatunk ma már. Viszont az is számít, hogy már szülőként, hogyan látjuk a szüleink mintáját, előre tekintve a jövőbe. Hiszen egyszer mindannyiunkat elér minden életszakasz, és én akkor biztosan nem szeretnék ismét a homlokomra csapva bólogatni, hogy már megint igazuk volt.

Olvass tovább: Apa, figyelj rám!