Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy három csodaszép gyermekem van, két lányom és egy fiam. Imádom őket, sőt azokat a tapasztalatokat is, amivel nap, mint nap meglepnek engem, de nem lennék őszinte, ha nem járnám körbe azokat a témákat is, amelyek arra késztetnek, hogy komolyan elgondolkodjam.
Nem újdonság, hogy a lányaimmal való kapcsolat teljesen másként működik, mint a fiammal, az utóbbi időben viszont azt vettem észre magamon, hogy nagyobb elvárást állítok a fiam elé. Megdöbbentő volt a felismerés, hogy a fals minták, amiket otthonról hozok, akkor is átszőhetik a családunkat, ha egyébként tudatosan nevelem a gyerekeimet. Az érzelmek kimutatása, a megbocsátás, a bocsánatkérés vagy éppen az ölelés mind a mindennapjaink része, ahogyan egy-egy “szeretlek” is, éppen ezért először nem is értettem, hogyan tudta ez a felesleges, túlzott elvárás befürkészni magát a kapcsolatunkban.
Nyugi, még idejében kapcsoltam, éppen ezért gondoltam, hogy megosztom a történetet, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül!
Milyen jelekre lettem figyelmes? Sokkal hamarabb vesztettem el a türelmem akkor, ha a fiam valami csintalankodást csinált, mint a lányoknál. Hiába kértem többször szépen, hogy fejezze be, immunissá vált rá. Mintha egyfajta kakasviadalt kezdtünk volna el vívni tudat alatt. Ez csak azért igazán vicces, mert 33 évesen miért is vívnék kakasviadalt a 4 éves fiammal? Ennek az lett a következménye, hogy egy idő után kizárólag a feleségem volt képes bármiféle hatást elérni nála.
Az akadályok felmerülésével e téren tapasztalatlan szülőként a hozott mintáim butykosában keresgélve azt gondoltam, ezen csak az apai szigor segíthet!
Mert hát, ki nevelje meg a saját fiát, ha nem az apja? Felemeltem a hangom, megbüntettem, de semmi sem használt. Csak azt éreztem, hogy egyre távolabb kerül az egykor szoros kapcsolatunk.
Ugyanakkor azokban a pillanatokban, amikor megnyugodott a karjaimban, szorosan ölelt és vágyott az elismerésemre. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy nem jó úton haladok, és arra az álláspontra jutottam, hogy tojok a fejemben lévő évek alatt rám aggatott társadalmi, családi elvárásokra és más eszközökkel próbálok eljutni a saját fiamhoz.
Sokan gondolják, hogy azért, mert a szülőségről írok, tudom, hogy milyen helyzetben hogyan kellene helyesen cselekedni. Honnan tudnám? Szülő vagyok, és biztos, hogy követek el hibákat. Sok olyan dolgot csinálok másképp, amit nem tartottam helyesnek a saját szüleimnél, és biztos vagyok benne, hogy az én gyerekeim is rengeteg dolgot másképp csinálnak majd.
Egy szó, mint száz, ha te is olyan apa vagy, aki másképp szeretné csinálni, csak valamilyen okból adódóan nem megy, ne hagyd, hogy a mumus mindenféle dologgal eltérítsen attól az apaságtól, amire valóban vágysz. Ugyanis minden gyereknek – legyen az lány vagy fiú – szeretetre, ölelésre, figyelemre, megbocsátásra, minőségi időre van szüksége. Írom most ezt kicsit úgy, mint aki a tükörbe bámulva keresi azt az apaságát, amit mindig is képviselni akart. Írom ezt úgy, hogy tudom, ha ország-világnak elárulom, hogy hibáztam, mindig emlékezni fogok a leckére.
Akkor, amikor esténként már némi költői túlzással élve szinte féltékeny voltam a saját gyerekemre, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót éreztem amiatt, hogy a fiam már megint csak az anyukájával hajlandó elaludni, mi pedig még egy értelmes szót sem tudtunk váltani a feleségemmel aznap, rádöbbentem, hogy ez így nem megy egészen jó irányba. Akármennyire lehetek türelmetlen, fáradt és vágyhatok arra, hogy beszámoljak a napomról, azokról a dolgokról, amik bosszantottak vagy csak feltöltöttek aznap a feleségemnek, igen is meg kell értsem, hogy a négy éves fiamnak most hamarabb van szüksége rá, mint nekem 33 évesen. Igen is be kell állnom a sorba és türelmesen ki kell várnom az én időmet.
Most már érted, hogy mi ez az érzés, ami kiváltotta belőlem ezt az írást?
Fenébe is az elvárásokkal, hidd el nekem, tapasztalatból mondom, sokkal többet érünk el azzal, ha arra a belső hangra figyelünk az apaságunkban, ami azt súgja, most öleld meg szorosan és beszéld meg vele, mint, hogy az indulatok, düh és a felesleges elvárások irányítanának minket. Nem mondom, kell egyfajta rend és elvárt fegyelem minden családba, amit közösen a szülők meghatároznak, de ez sose lépje át azt a belső értékrendet, amit te önmagadnak meghatároztál.
