Az akaraterő-mítosz, avagy miért nem ciki kiszállni, újrakezdeni és későn befutni

Ha abbahagyod az egyetemet, kilépsz a munkahelyedről, otthagyod a karriered, akkor a társadalom értelmezésében nem voltál elég kitartó, hogy elérd a kitűzött célt. Pedig lehet nem veled és az akaraterőddel volt a gond, hanem a céllal.

Rich Karlgaard szerint itt az ideje, hogy a civilizációnk ne bélyegezze meg az önmarcangolásig azokat, akik nem találják meg életcéljukat már az egyetem alatt/után, és ne legyen pejoratív felhangja az abbahagyta, kiszállt, feladta szavaknak. A siker 18, 28 és 58 évesen is ugyanolyan siker, a későn érők pedig ugyanúgy megérdemlik az elismerést.

Mozart már a saját korában is csodagyerekként tartották számon, hiszen az első zeneműveit hét évesen komponálta. Amíg azonban Mozartnak 30 plusz-mínusz néhány évet lehetett prognosztizálni ezen a Földön, addig ma akár a 80-90 éves kort is megérik az emberek. Mégis minél fiatalabb korunkban szeretnénk befutni, megtalálni hivatásunkat, letenni valamit az asztalra és beírni nevünket a történelemkönyvekbe. Rich Karlgaard legújabb könyve, amely a Late Bloomers: The Power of Patience in a World Obsessed With Early Achievement címet viseli, szembemegy a fiatalságot, mint erényt felmagasztaló közgondolkodással, és a late bloomerek, azaz későn érők forradalmát hirdeti.

Fiatalság, bolondság: nem mindig az első az igazi

A TedxFargo előadásában Karlgaard több példát is felhoz, amikor egy „átlagos” képességű személy az életében később futott be, és ért el hatalmas sikereket, pedig korábban erre nem volt semmilyen előjel. Daniel James Brown 62 évesen írta meg regényét, amely két évig vezette a New York Times Bestseller listáját. Ez volt a harmadik könyve. Brown elmondta, korábban nem tudta volna megírni így ezt a könyvet, szüksége volt az időre és a tapasztalatra. Imádjuk a „fiatal tehetség” koncepcióját, pedig nem ez az egyetlen út a sikerhez. Ebben az előadásban Karlgaard arról is beszél, hogy míg sokáig azt hittük, a 20-as éveink közepén alakul ki a személyiségünk, addig a kutatások ma már azt mondják, hogy sokkal inkább a 30-as évek elején-közepén érünk be igazán. Ezzel szemben ennek a kornak a felénél, amikor lényegében még fogalmunk sincs, kik vagyunk, az iskolai eredményeink alapján betesznek minket egy skatulyába, és ha nem szeretnénk, hogy a társadalom ferde szemmel nézzen ránk, nem ficánkolunk nagyon. Ha egyszer jogi egyetemre mentél, minek ábrándozol arról, hogy asztalos leszel, és egyedi bútorokat tervezel?

Miért kellene, hogy az első munka legyen a befutó? Miért kellene, hogy az első hivatás legyen a befutó? Teszi fel a kérdést Karlgaard. A munkát, ami nem elégít ki, a kurzust, ami nem érdekel, a “barátokat”, akik többet bántanak, mint segítenek, ott kell hagynunk. Ott kell hagynunk az életet, amit megbánunk. A társadalmi elvárások, bármennyire is nem értünk velük egyet, belénk ivódnak, és egy láthatatlan belső iránytűként formálják a gondolatainkat, tetteinket. A társadalmi elvárások szerint, ha valamibe egyszer belekezdtél, azt végig kell vinni, ha abbahagyod gyenge vagy, nem bírod a nyomást, stresszt, kihívást – vagyis nincs elég akaraterőd.

A kitartás persze egy fontos képesség a későn érők esetében is. Ahogy Samuel Johnson mondta, „A nagy műveket nem az erő, hanem az állhatatosság hozza létre.” Ehhez azonban az is kell, hogy a megfelelő irányba legyen felhasználva – tudatosan és türelmesen.

Bármennyire is azt sulykolja a külvilág, hogy az elhivatottság mindenre képes, van, amikor ez a túlerőltetett akarás visszájára fordul, és csak kárt okoz. Ahogy arról Karlgaard ír, az akaraterő az 1990-es években vált felkapottá, elsősorban a Roy F. Baumeister által vezetett kísérleteknek köszönhetően. 1996-ban Baumeister és kollégái a Case Western Reserve egyetemről, Ellen Bratslavsky, Mark Muraven és Dianne Tice azt vizsgálták, hogy milyen hatással van az emberek akaraterejére, ha ellent kell állniuk a csábító ételeknek.

A csokis keksz, avagy a kitartás próbája

A vizsgálat elején Baumeister egy olyan szobába vitte a résztvevőket, ami frissen sütött csokis keksz illatú volt. Ezután megmutatta neki magukat a csokis kekszeket és más édességeket. A kísérleti alanyok egy része ehetett a cukros finomságokból, míg mások csak nyers retket ropogtathattak. Ezt követően került sor az akaraterő megmérettetésére.

A résztvevőknek egy kirakóst kellett megoldaniuk, amivel a kitartásukat tesztelték. Milyen hosszú ideig fognak vajon próbálkozni a kirakóssal, miután már próbára tették az akaraterejüket a csokis sütikkel? Az eredmények magukért beszéltek: azok, akik csak retket ettek mindössze fele annyi időt fektettek a kirakós megoldásába, mint azok, akik ehettek csokit, és mint a kontroll csoport, akik csak a kísérlet második fázisában vettek részt. Ráadásul, akik nem kaphattak az édességből, a második feladattal már egyáltalán nem tudtak foglalkozni. Elfogyott az eltökéltségük, felélték a tartalékaikat.

Baumeister kutatásának áttörő felfedezése az volt, hogy az önkontroll, és annak megfelelői, mint az akaraterő, eltökéltség, kitartás – elhasználódhat. Az eltökéltség nem egy képesség, amit el lehet sajátítani, vagy egy szokás, amit ki lehet alakítani. Ehelyett olyan, mint egy izom, amit túlerőltetnek, így megsérül, a kitartás elfáraszt és letör. Az eltökéltségünk „meglepően korlátozott” – írta Baumeister. Az akaraterőt „szűkös és értékes erőforrásnak” írta le híres tanulmányában. Az ego kimerülés „potenciálisan komoly korlátot jelent az ember kontroll képességére”.

Az akaraterő-mítosz

Népszerű tévhit, amibe könnyű beleesni, hogy az akaraterő „izmunkat” fejleszthetjük, erősíthetjük különböző gyakorlatokkal és szokásokkal. A kutatások azonban nem ezt igazolják. Ha megpróbáljuk az életünk minden területét akaraterővel irányítani, annak kiégés lesz a vége. Ha rákényszerítjük magunkat, hogy olyan dolgokat csináljunk, ami természetünknél fogva nem nekünk rendeltetett, nem illik a szenvedélyünkhöz, vagy az „életcélunkhoz”, azért motiválatlansággal fizetünk.

Tudni kell elengedni

Ahogy Karlgaard írja, a másik probléma a kitartás kultuszával, hogy ördögtől való dologként tünteti fel, ha abbahagyunk valamit. Felhozza, hogy számos kutatás, amely tinédzserkortól felnőttkorig követte nyomon az alanyokat, rávilágított, hogy ha elengedjük az elérhetetlen célok hajhászását az a fizikai állapotunkra is pozitív hatással van – három tanulmány is arra jutott, hogy ilyenkor egészségesebben működik a hormonrendszer és jobb az alvás. Ha azonban nem hagyjuk ott a számunkra idegen ösvényt, az depresszióhoz, stresszhez és érzelmi kimerültséghez vezet, ami legyengíti az immunrendszert, így fogékonyabbak leszünk az egyes betegségekre.

Nincs abban semmi ciki, ha valaki otthagyja az egyetemet, amit elkezdett, váltogatja a munkahelyét, vagy valami teljesen új dologba kezd bele. Ahogy Karlgaard fogalmaz,

minden pillanat, amit egy olyan dologra fordítunk, ami nem nekünk való, elszalasztott lehetőség, hogy megtaláljuk a saját utunkat. Nem az az igazi veszteség, ha feláldozzuk a múltunkat, ha feladunk egy sikertelen próbálkozást – hanem az, ha a jövőnket áldozzuk fel, mert nem törekszünk valami jobbra.