A motorsport világának egyik legmeghatározóbb eseménye a minden év júniusában megrendezett 24 órás Le Mans-i verseny, ahol a pilótáknak állóképességre, kitartásra és megbízható autókra van szüksége. Közel 100 éve, 1923-ban indult a verseny története a francia városkában, most pedig az egy évszázad legfontosabb pillanatait szedtük össze.
A 140 ezres Le Mans viseli Franciaország kulturális és történelmi fővárosa címet, azonban valószínűleg nem emiatt ismerik világszerte millióan a francia település nevét. Csaknem 100 éve rendezték meg először a 24 órás állóképességi versenyt a városban, ami mára az egyik legmeghatározóbb autóverseny a világon.
Ismertsége a benzinvérűek körén is túlterjed, a köztudatba több hírességnek köszönhetően került be.
Elsőként Steve McQueent említhetjük, aki az 1970-es Le Mans című filmben is játszott – amit egyébként a verseny alatt forgattak. Paul Newman 1979-ben második helyezést ért el a Sarthe megyében található pályán, Patrick Dempsey pedig a Dempsey-Proton istálló társtulajdonosa, 2014-ben negyedik, 2015-ben pedig második helyen értek célba. 2016-ban pedig Brad Pitt lengette meg az indulást jelző zászlót.
Nemrég beszámoltunk arról, hogy jövőre a Le Mans-on már fenntartható üzemanyaggal versenyeznek az autók, ennek apropóján pedig tekintsünk vissza verseny 100 éves múltjába!
1923: Az első egynapos verseny
A legelső Grand Prix-t 1906-ban rendezték Le Mans városában. Ezen a versenyen 34 autó indult el, és a 12 kört közutakon tették meg a város körül. A győztes a magyar Szisz Ferenc lett, aki 12 órán át vezetett, mielőtt átszáguldott volna a célszalagon.
Közel két évtizeddel később az Automobile Club de France vezetőjét, Georges Durand-t bízták meg azzal, hogy alapítson egy új francia autóversenyt. Valami olyat javasolt, amit eddig még sosem láttak: egy 24 órás állóképességi versenyt. Az ötlet emögött az volt, hogy a gyártók így bizonyíthatnának a vásárlóiknak, hogy a négykerekűik mire képesek. Lényegében tehát az autók megbízhatósága és gazdaságossága volt fókuszban, az első versenyt így „24 órás állóképességi nagydíj gyári túraautók részére” néven rendezték meg.
A 17,2 km-es pályát közutakon vezetett, és az első versenyen 33, elsősorban francia autó állt rajthoz. A 128 kör teljesítése után a győztes végül egy Chenard-Walcker autó lett. Hamarosan pedig a Le Mans-i állóképességi verseny az egyik leghíresebb lett a világon, amely autógyártókat és pilótákat vonzott a francia kisvárosba a világ minden tájáról, és teszi ezt a mai napig.
1927-1930: a Bentley diadalmenete
Az angol gyártók hamar felfedezték maguknak a versenyt, a Bentley három éven át állt fel a dobogó legfelső fokára, a győzelmi szériát azonban az Alfa Romeo gyorsabb és erősebb gépeinek megérkezése törte meg.
1949: újraindul a verseny Le Mans-ban
A verseny történetében egy tíz éves lyuk tátong, amit a II. világháború okozott. 1939-ben rendezték az utolsó versenyt, majd a háború idején a RAF és a Luftwaffe vette használatba a pálya boxainál található repülőteret, az öt kilométeres egyenes pályaszakasz pedig felszállópályaként szolgált a légi járműveknek. Újdonsült funkciója miatt a bombázások célpontjává vált a helyszín, így a háború vége után még négy évre volt szükség, hogy ismét arra használhassák a pályát, amire eredetileg létrejött.
A francia újjáépítés részeként pedig stílusosan tért vissza a verseny. A kormány is besegített a felújításokban, és új boxok kerültek a pálya mellé, valamint egy 1000 férőhelyes étterem is került ide, hogy a látogatók a 24 óra során tudják csillapítani étvágyukat a nagy izgalmak közepette. A pálya egy részére azonban nem lehetett bemenni, ugyanis azt még addigra sem sikerült teljes egészében megtisztítani a taposóaknáktól.
Az olasz Luigi Chinetti és a brit Peter Mitchell-Thomson nyerte meg a versenyt, a harmadik győzelmet bezsebelve a Cinettinek. Azonban a visszatérés nem volt felhőtlen, az angol pilóta, Pierre Maréchal meghalt a verseny során. Három órával a rajt után az autó fékei felmondták a szolgálatot, és ahogy megpróbált a harmadik helyért előzni, halálos balesetet szenvedett.
1966: Ford vs Ferrari
Aki látta Az aszfalt királyai című filmet, az tudhatja, hogy miről is volt itt szó. Négy évtized elteltével igazi presztizskérdéssé vált a Le Mans-i szereplés, a’60-as évektől azonban a versenyeket nagyrészt a Ferrari uralta. Az eredményeik felkeltették Henry Ford (a harmadik) figyelmét, aki szerette volna felvásárolni a céget, ám rövid kacérkodás után Enzo Ferrari végül visszautasította az amerikai cég ajánlatát. Ekkor döntött úgy a Ford, hogy saját versenyautót épít, ami aztán győzedelmeskedhet a 24 órás állóképességi versenyen.
Carroll Shelby vezetésével próbálkozott a Ford egy új győztes megépítésével, azonban Shelby Cobra és a Cobra Daytona Coupe sem tudott versenybe szállni a Ferrari ellen 1964-ben készült el a Ford GT40-es, ám az első szereplése csúfos kudarc volt, a három autóból egy sem ért célba. A következő évben már 4,7 literes motorral készült a GT40-es, ami Daytonában nyert is, és Le Mans-ba már 7 literes gép készült, de a terep ismét csak nem kedvezett nekik, és a Ferrari hármas győzelmével zárult a verseny.
1966-os évben azonban fordulat állt be, és a Ford egyre jobban szerepelt a versenyeken, míg végül Le Mans-ban az első három autó mind Ford GT40-es volt, amelyek szinte teljesen együtt hajtottak be a célba – a Ford fejeseinek utasítására. Ken Miles, akinek komoly szerepe volt a GT40 fejlesztésében, toronymagasan vezette a versenyt a lassítás következtében azonban nem ő győzött, mivel a 2-es számot viselő GT40-es (Bruce McLaren és Chris Amon pilótákkal) hátrébbról indult, így gyakorlatilag nagyobb távot tett meg 24 óra alatt, ezáltal őket kiáltották ki bajnoknak.
1970: biztonságosabb start
A verseny egyik sajátossága az indulás volt, ugyanis egészen addig az autók a pályán felsorakozva várták, hogy a zöld zászló meglengetése után a pilóták odaszaladjanak és beszálljanak. Az indulás így nagyon látványos volt, ugyanakkor rendkívül veszélyes is, mivel voltak olyan pilóták, akik nem követték a biztonsági utasításokat. Mint 1968-ban.
Willy Mairesse nem zárta be jól az autó ajtaját, ami az első körben 240 km/óránál kinyílt. Ahogy megpróbálta becsukni az ajtót, a jármű lerepült a pályáról neki a fáknak. A sofőrnek több csontja eltört, megsérül a feje és két hétig kómában volt.
Jacky Ickx tiltakozott a verseny nyitánya ellen azzal, hogy nem rohant az autójához és csak akkor volt hajlandó elindulni, amikor megfelelően becsatolta már magát. Ezzel gyakorlatilag azonnal a mezőny végére került, de általában így is sikerült ez élen végeznie.
1970-ben ért véget ez a hagyomány, ebben az évben már úgy kezdték a versenyt a pilóták, hogy már rendesen becsatolva várják az indulást. A következő évben vezették be a gördülő rajtot, és azóta is így kezdődnek a Le Mans-i versenyek.
1972-ben Graham Hill történelmet írt
A triple crown a motorsportban egy nem hivatalos cím, amibe három verseny tartozik bele: Indianapolis 500, a Monacói Nagydíj és a Le Mans. Ezek jelzik egy pilóta karrierjének csúcspontjait, és egyet is megnyerni óriási dicsőség, de a három együtt garantálja, hogy az illető legenda lesz. És eddig mindössze egy személynek sikerült ezt teljesíteni.
Graham Hill sikeres Forma 1 karriert tudhatott magáénak, kétszer lett világbajnok és ötször győzött Monacóban. A Forma 1-es karrierje során ötször vett részt az Indy 500-on, és a második próbálkozásakor 1966-ban győzött is.
Így már csak Le Mans maradt hátra. 1958 és 1966 között minden évben versenyzett, ám csak egyszer került a győzelem közelébe, 1964-ben, amikor második helyen futott be. 1972-ben a tizedik Le Mans-i versenyén indult Hill. A francia Henri Pescarolóval egy Matra-Simca MS670 autóban kényelmesen megnyerték a versenyt, 11 kört vertek rá a második autóra.
Azóta sem sikerült senkinek megismételnie ezt a teljesítményt, azonban ketten közel vannak hozzá: Fernando Alonsónak még Indianapolis, míg Juan Pablo Montoyának Le Mans hiányzik az öve alól.
1988: a Peugeot sebesség rekordot dönt
Le Mans-ban nem elég gyorsnak lenni, a sebességet 24 órán keresztül folyamatosan kell hozni, tehát az autóknak bírniuk kell a gyűrődést, hiszen nem lehet úgy megnyerni a versenyt, ha az autó halad át a célvonalon egy darabban.
1988-ban a Peugeot-nak azonban inkább a sebesség számított, amit a pálya 6 km hosszú egyenes szakaszán lehet igazán bedurrantani – a következő években azonban két szerpentinnel tagolták ezt a részt. Ebben az évben azonban a Roger Dorchy által vezetett WM-P88 407 km/óra sebességet ért el, amit aztán a gyártó 405-re vitt le, hogy jobban tudják reklámozni az új Peugeot 405 családi autót.
A rekordot azóta sem döntötte meg senki, és a szerpentinekkel együtt valószínűleg már senki nem is fogja.
1995: A McLaren meglepő győzelme
Le Mans mindig az év leghosszabb napjának hétvégéjén tartják, hogy minél hosszabb ideig világosban vezessenek a pilóták. A június általában napos, de 1995-ben az egyik legesősebb versenyt bonyolították le.
A verseny alatt 17 órán keresztül esett, és végül egy meglepő győztessel zárult a 24 óra. A McLaren első alkalommal vett részt a versenyben, az autót JJ Lehto, Yannick Dalmas és Masanori Sekiya vezette, és egy körrel győzelmet is arattak. Sekiya és Lehto egyúttal az első japán és finn győztesek voltak a Le Mans történetében. A harmadik helyen is a McLaren ért célba, az F1 GTR-rel Andy Wallace, Derek és Justin Bell.
2000-es évek: Tom Kristensen dominanciája
Le Mans a tartósságról, megbízhatóságról és következetességről szól, és a dán Tom Kristensennél még senki sem volt koherensebb a pályán. Először 1997-ben nyert, majd 2000 és 2005 között zsinóban ő lett a bajnok. Ezután még kétszer, 2007-ben és 2013-ban állt fel a dobogó legfelső fokára.
A verseny egyik meghatározó alakja lett, akinek a legrosszabb helyezése az 5. volt, 14-szer indult és 9 alkalommal állt fel a pódiumra. Sokak szerint ő a legjobb pilóta a Le Mans történetében.
2020: a világ legnagyobb virtuális autóversenye
A II. világháború után a koronavírus-járványnak sikerült elérnie, hogy a ne álljanak a rajthoz az autók. A lezárásokkal a virtuális térbe helyezték a versenyt, és olyan pilóták versenyeztek az esport nagyjaival, mint Jenson Button, Fernando Alonso, Kamui Kobayashi és Juan Pablo Montoya.
