Miért győzelem az, amit mások kudarcnak látnak?

Igen, megeredtek a könnyeim, amikor tudatosult bennem, hogy nem tudom végigfutni a távot, és idő előtt ki kell szállnom a versenyből. Mit lehet tenni az önmarcangolás helyett, ha valamit nem sikerül elérnünk? A cikkben erre is választ kapunk. 

Az összesen hat különböző távot magában foglaló, két napos Ultra-Trail Hungary (UTH) terepfutó verseny idén is a hosszú pünkösdi hétvégére esett. Az UTH a terepfutók ünnepe, és nem véletlenül. Én is nagy izgalommal vártam ezt a hétvégét, ugyanis a leghosszabb, 111 km-es és 4374 méter szintet magában foglaló távra volt nevezésem. A több mint 100 km futás a Pilis és a Visegrádi-hegység ösvényein komoly kihívást jelent.

Arcoskodásnak nincs helye

Tapasztalt terepultrás vagyok, bízom a mentális és fizikai képességeimben, de egy ekkora táv esetén nincs helye semmilyen arcoskodásnak. Ennek megfelelően a felkészülési időszakot is nagyon komolyan vettem. Az idei év első öt hónapjában – a versenyen lefutott távval együtt – több mint 1300 km-t futottam. A közel száz edzés 90 százaléka rendkívül intenzív volt; percre, tempóra és kilométerre pontosan kiszámolva csináltam a heti négy edzést, heti 15–20 órában.

Mivel kétgyerekes apa vagyok – emellett férj és persze dolgozom is – a téli éjszaka gyakran talált kint a Margitszigeten, a Pilisben vagy a Börzsönyben. Mindez 47 évesen, család és munka mellett komoly motivációs, logisztikai és energiamenedzsment-kihívást jelentett, és jelent minden hasonló időszakban.

Őszintén szólva: nem is sikerült mindig minden területen helyt állnom. És azzal is érdemes tisztában lenni, hogy mivel nem egy 25 éves olimpikon életét élem – vagyis a sport nem a munkám –, az edzésre fordított idő olykor fájdalmasan hiányzott máshonnan.

Szóval felkészülten álltam a rajtzónában a szentendrei korzón, és vártam az éjféli rajtot, hogy aztán egy 16–18 órányi küzdelem után ugyanoda érkezzek vissza. Mégsem sikerült: 15 órányi futás és 85 km után Visegrádon ki kellett szállnom a versenyből.

Tudtam, hogy ebből baj lehet

Az okokról elég annyit, hogy hajnali 3 óra körül megjelent egy addig ismeretlen térdfájdalom, ami fokozatosan uralma alá hajtotta a lábamat a csípőmtől egészen a bokámig. Az összeránduló izmok nyomni kezdték a gerinctől a bokáig húzódó ülőideget. Ez a fájdalom olyan, mint egy gyökérkezelés érzéstelenítés nélkül – elviselhetetlen. Ahogy ereszkedtem le Dobogókőről a sötét és hűvös erdőbe, tudtam, hogy „ebből baj lehet”. Terepfutóként jól ismerem a fájdalmat, a fájdalomtűrésem is extrém magas; eldöntöttem, hogy a végsőkig kitartok.

Végül még 65 km-t futottam botokkal, gyakorlatilag fél lábbal. Amikor Visegrádra értem, már annyira kimerült a szervezetem és olyan erős volt a fájdalom, hogy az idegrendszerem és az agyam szó szerint leállította a mozgásomat. A testem leállt, én pedig tudtam, hogy „ez az a pillanat”. A chip leadásakor, majd később a versenyközpontban is eleredtek a könnyeim. Nemcsak a testem fájt, hanem a lelkem is. Mondhatod, hogy „feladtam” vagy „kudarcot vallottam”, de nem volna igazad. El is mondom, miért.

Érzelmek: megélni vagy elnyomni?

Az UTH után közel egy hónapig szinte egyáltalán nem futottam. Hallgattam a testem üzenetére, inkább a regenerációra fókuszáltam. Az önbecsülésem rendben volt, a verseny után két nappal már újra a rajt előtti mindsettel ébredtem. Viszont a még ekkor sem szűnő erős fizikai fájdalmak mellett a szívemben is ott volt némi keserűség. És nem nyomtam el ezeket a nehéz érzéseket: hagytam, hogy áramoljanak, utat találjanak maguknak ahelyett, hogy belül mérgezzenek. Közben pedig várt rám egy fontos, a jövőt meghatározó feladat is.

A következő napokban alaposan kielemeztem, hogy mi is történt azon a hajnalon. Minden apró részletet átgondoltam:

• Megfelelő mennyiségű és minőségű volt az edzés?
• Elégséges volt a regeneráció?
• Megfelelően figyeltem az étkezésemre?
• Nem volt túlságosan elkopva a cipőm?
• Nem vittem-e magammal túl sok készletet és folyadékot, több kiló pluszt cipelve?
• Nyújtottam eleget?
• Erősítettem eleget?
• Mit jelentett a versenysúlyomhoz képest plusz 3–4 kilónyi teher?
• Szükségem van-e erőnléti edzőre?
• Mennyire volt szinkronban az elmém és a testem azon az éjszakán?

Találtam néhány meghatározó, a hatókörömön kívül eső tényezőt. Ezek azonban összeadódtak az én néhány apró, de ott és akkor rossz döntésemmel, és létrehozták a „pokoli fájdalom mixét”. Olyan fájdalomról beszélünk, amit az emberek 99 százaléka egyetlen percig sem bírna elviselni. Én 65 kilométeren át vittem magammal.

Kudarc vs. győzelem

De mi is számít sikernek, győzelemnek vagy kudarcnak? Ez több tényező együttes hatása alapján dől el: a szocializáció, a szülők hatása, a családi mintázatok, a belső hitrendszer, az oktatási rendszer kódolása, a társadalom kollektív érzékrendje mind meghatározó tényezők. Ahogy az önbecsülés és az önszeretet mélysége is.

Én – aki mélyszegénységből jövök – sokáig „éltem” a kudarcot. Ám sok éve már magát a kifejezést sem használom. Azt hiszem, csak akkor beszélhetünk „kudarcról”, ha az adott cél elérése érdekében nem tesszük bele mindazt, amire egészséges körülmények között lehetőségünk van. „Kudarc” lehet az is, ha miután nem érjük el a célunkat, tanulás és fejlődés nélkül egyszerűen átlépünk rajta, ami persze tudat alatt elvégzi az aknamunkát.

Mélyfúrás és felelősségvállalás

Viszont ha teret engedünk a valódi érzéseinknek, az őszinte gondolatainknak és az önreflexiónak, akkor bármi is legyen az aktuális eredmény, máris győztünk. Tehát amikor valami nem sikerül elsőre, Mariana-árok mélységű kutatást kell végeznünk önmagunkban. Ez az első lépés: a felelősségvállalás. Aki ezt nem teszi meg – szerintem – alvajáróként éli le az életét.

Én aznap 111 km helyett csak 85 km-ig jutottam. Úgy, hogy valójában 65 km-rel korábban ki kellett volna szállnom. Ezt az eredményt mégis győzelemnek tartom, mert beletettem a munkát, és vállaltam a belső mélyfúrást, a felelősséget. És mert hosszú évek belső munkájával eljutottam odáig, hogy miközben belül nagyon fájt a kiszállás, soha nem nevezném kudarcnak, ami történt. Kiváló terepultrás vagyok, az életkoromból és az élethelyzetemből is kihozom, amit tudok, már nem kell bizonygatnom magamnak semmit. A külvilág véleménye pedig lepereg rólam.

Valójában, még ha olykor pokolian nehéz is, tényleg rajtunk áll, hogyan tekintünk a dolgokra, és minek nevezzük azt, ami akkor nem sikerül. Bánthatjuk magunkat, ahogy a szocializációnk diktálná, vagy szerethetjük magunkat, lehetünk önmagunkkal irgalmasak is.

Lippai Roland

Life és karrier coach, terep ultrafutó 

https://lippairoland.hu/

fotó: Ultra Trail Hungary