Még májusban futottam az Ultra-Trail Hungary második legnagyobb távján, amire életemben először edzővel és egy nagyon masszív edzéstervvel készültem. A képlet: közel félév alatt körülbelül százharminc edzés, plusz munka, két gyerek és egy feleség.
Nagyon sok mindennek kellett megtörténnie addig, amíg tavaly novemberben eldöntöttem, hogy (végre) nevezek az Ultra-Trail Hungary kétnapos terepfutóverseny második legnagyobb távjára. Nyolcvannégy kilométer morcos tud lenni aszfalton is, de törhetetlen tükröt tartva terepen tud csak igazán nagyot harapni az ember testéből és lelkéből.
A döntés viszont nem volt könnyű, de nem a kihívás miatt.
Több mint tíz éve futok, nagyjából hat éve váltottam terepre és kifejezetten a hegyen, az igazán technikás ösvényeken érzem magam otthon annak minden nehézségével, fizikai- és mentális fájdalmával együtt. Már a nevezés pillanatáig is elképesztő mennyiségű edzés és sok-sok ezer kilométer volt már a lábaimban, számtalan ultratávú edzéssel és versennyel a Pilisben, a Börzsönyben vagy a Budai-hegységben. Amatőrként mindig is jó, kitartó és nagy fájdalomtűrő futó voltam. Az éhségemet pedig csak növelte, hogy ekkor már hónapok óta nagyon eredményesen dolgoztam együtt egy remek edzővel, akivel leginkább a csípőrehabilitációra és az addig khm, egy picit elhanyagolt nyújtásokra és mobilizációra mentünk rá. Tehát fizikailag és fejben is oké volt minden, izgalommal gondoltam a rajt pillanatára. De akkor mi okozta a dilemmát?
Több tonnás súly nyomta a vállaimat
A legnagyobb nehézséget az az igazán masszív kérdés okozta számomra, hogy a közel hat hónapon át tartó, heti hat edzéssel járó felkészülési időszakot hogyan fogom integrálni az egyébként is sűrű életembe.
A hosszútávfutás az életem és az identitásom szerves részét jelenti, aminek sok mindent köszönhetek; megtanított igazán szembenézni magammal és reflektálni magamra, ráébresztett arra, hogy kellően erős fejjel szinte a semmiből is lehet energiát nyerni, megerősítette az énképemet és minden extrémitás ellenére védi az egészségemet is. Viszont én nem az élsportolók „luxusát” élem, vagyis nekem a sport nem a munkám; minden egyes késő éjszakai, kora hajnali, vagy hétvégi edzést a munkám és a kisgyerekeim mellett végeztem el, ami lélekben nem volt mindig könnyű. S mindemellett egy szintén sportoló nő férje is vagyok, aki teljesen természetes módon tart igényt a saját énidejére is. Vagyis két-három napig gondolkodtam e sok változó közös nevezőjén, miközben terveztem, számoltam, sakkoztam a munkát és a családi életemet illető kötelezettségekkel, számba vettem a sérülésveszélyes területeket is. Kíméletlen őszinteséggel be kell valljam: véges energiával és motivációval bíró élőlény vagyok, ezért ritkán megtörtént, hogy Pilis helyett a másik oldalamra fordultam és a sportot illetően inkább pihentem a hétvégén. De mindezek csak operatív döntések, amelyek egy jó és személyre szabott időmenedzsmenttel, okos priorizálással és persze a szükségszerű lemondásokból eredő fájdalommal megugorhatók.
Egy kanál víz is háborgó óceánná válhat
De ha ilyen nehéz, akkor mégis mi értelme van az egésznek? Ez egy fontos kérdés. Az egyik legfontosabb alapelvem az, hogy egy ember, legyen nő vagy férfi, csak akkor képes jól belakni például a szülői- vagy a társ-szerepét, ha közben nem mond le a saját szükségleteiről és a számára igazán fontos célokról sem. Egy nagyobb autó gondolatáról szerintem könnyű megszabadulni, de a kielégítetlen szükségletek és a gyenge lábakon álló önazonosságból keletkező hiányállapot a frusztráció, a stressz és a rossz életminőség, de akár az egészségromlás előszobája is lehet. A szilárd énalapok nélküli ember számára egy kanál víz is háborgó óceánná válhat. Vagyis nem attól leszek például egészséges és főleg jó apa, ha mindenről és főleg önmagamról teljesen lemondva mártírszülőként próbálok meg helyt állni valamennyi életterületemen – ez az algoritmus súlyos problémékat okozott az előző évtidezekben. Tudom, hogy súlyos állítás, de ez még senkinek sem sikerült valamilyen típusú és szintű károsodás nélkül.
A radikális együttműködés ereje
A nevezési gombot csak azt követően nyomtam meg, amikor az edzőmmel órára, napra, tempóra és heti kilométerszámra átbeszéltük az elkövetkező hónapokat, majd mindezzel a „csomaggal” leültem a feleségemmel alaposan átbeszélni a szándékomat és kikérni a véleményét.
Támogató közeg nélkül a legnagyobb motiváció és a legerősebb cél is kevés a sikerhez, az egyszemélyes hadseregek kora régen lejárt. Támogatást pedig csak és kizárólag úgy tud szerezni az ember – legyen szó egy komolyabb versenyre való felkészülésről vagy egy új vállalkozás elindításáról – ha képes pontosan megfogalmazni a céljait, az azokhoz kapcsolódó érzéseit és legfontosabb motivációit, miközben szem előtt tartja a „ha kérek, akkor adok” alapelvét is. Mi mindig is igyekeztünk „radikálisan együttműködni” (Bill Burnett –Dave Evans: Tervezd meg az életed), de most minden korábbinál jobban össze kellett tartanunk.
A sikernek nem titka van, hanem ára
Sok-sok éve heti három futás bőven elég volt a jó formához és a versenyekhez s ezt a mennyiséget nagyon simán be tudtam illeszteni az életembe a zenekarom mellett is. Viszont az új célom sokkal többet kívánt; közel féléven át időjárástól és napszaktól függetlenül gyakorlatilag minden nap edzettem s minden hétvégén kint futottam a Pilisben vagy a Budai-hegységben. Nagyon jól mentek a változatosan és komoly elvárásokkal felépített edzések, gyakran magam is elcsodálkoztam, hogy negyvenöt évesen mi mindent tudok még kihozni a testemből. Az UTH-t sikeresen teljesítettem, fantasztikus érzés volt hajnali kettőkor elrajtolni Szentendréről a Pilisbe, majd délután ugyanoda célba érni. De a felkészülés egyben rendkívül energia- és kompromisszumigényes hónapokat is jelentett, aminek megvolt az ára is. Minden igyekezetem ellenére becsúsztak szervezési hibák, amik persze tovább tudtak gyűrűzni, az edzések olykor az alvásom rovására mentek és így ilyenkor fáradtabb voltam napközben is. A május végi rajt előtt egy hónappal már látszottak a fizikai fáradtság jelei, picit alakítottunk is terhelésen. A gyerekeimnek számos hétvégén kellett mellőzniük engem, viszont a célfotó után visszatértünk a régi kerékvágásba.
A „milyen apa az ilyen…” típusú felvetésekre pedig az a válaszom, hogy „nem tökéletes, de jó”.
Mert – szerintem – csak akkor lehet önkielégítő módon betölteni bármilyen társadalmi- vagy biológiai szerepet, ha az azokat alakító „színész” is rendben van önmagával és megélheti az önazonosságát, egészséges keretek között jelentsen is az bármit.
Lippai Roland
life és karrier coach
