A szociális atom a szociális univerzum legkisebb egysége, tartalmazza magát az egyént és az őt körülvevő, számára legjelentősebb kapcsolatok rendszerét. Minden olyan kapcsolatot, ami valamilyen hatást gyakorolt az életedre.
Moreno először 1932-ben írt a szociális atomról, én pedig pszichodráma órán találkoztam először a fogalommal. Nagycsaládos apukaként ugyanis idén ősszel elkezdtem az egyetemen a mentálhigiénés szakember képzést, ami – habár dolgozom már egy ideje rajta – önismereti utam egyik legjobb döntése volt. Számos tekintetben már most új látásmódot adott a kezembe, ahogyan történt akkor is, amikor a saját ábrámat készítettem és górcső alá vettem minden olyan jelentős kapcsolatot az életemben, ami rám, mint egyénre hatással volt.
Még a múlt héten vásárolt új kávéfőzőnkért sem volt időm hálát adni, nem hogy átgondolni az eddigi életem szövevényes rendszerét. Na pont ezért írtam meg most ezt a cikket!
Azért, hogy legyen valaki, aki téged az év végi rohanásban megállít és figyelmeztet rá: állj meg és adj hálát. Én is így tettem, az óra végén minden egyes kapcsolatért hihetetlen hálát adtam. Tényleg mindegyikért, azokért is, amelyek az adott pillanatban nehezek voltak és nem feltétlenül pozitív hatást gyakoroltak rám. Hiszen vannak olyan csalódások, amik erősen hozzá segítettek ahhoz, hogy most az az ember legyek, aki minderről írhat.
Eszembe jutottak tanárok, kollégák, családtagok, de még intézmények és háziállatok is. Sok-sok pozitív, olykor negatív kapcsolat és kapcsolódás, ami meghatározta azt, aki ma lehetek. Belegondoltam, hogy a hétköznapok, az évek olyan gyorsan repülnek, hogy olykor még a borbélyhoz is új időpontot kell kérjek, mert hirtelen közbejön valami.
Az ember – főleg miután családja lesz -, hajlamos saját magától megvonni a figyelmet, és a törődést. Biztos ismerős a helyzet, amikor előre megtervezel egy hetet, majd semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt szeretted volna: a gyerekek lebetegednek, a munkahelyen extra feladatot kapsz, az autó elromlik. Számtalan olyan dolog jöhet közbe, ami nem csak a hetedet, de a magadra szánt időt is összekuszálja.
Mikor jutott volna eszembe csak úgy simán a hétköznapokban megállni és átgondolni ezeket a kapcsolatokat? Azokat az értékeket, amiket ezektől a kapcsolatoktól szereztem? Talán soha.
Az ábrám elkészítése után néhány nappal összefutottam valakivel, akivel éveken keresztül dolgoztam együtt és rengeteg dolog miatt lehetek hálás neki. Akkor megbeszéltük, hogy kávézunk egyet valamikor. Ez így is történt, hálás vagyok ezért a beszélgetésért, mert hét év után ugyanonnan, talán még mélyebben tudtuk folytatni, mint anno.
Szuper érzés volt elmondani neki, mennyi mindent köszönök és jó érzésekkel töltött el, hogy láttam rajta, neki is fontosak ezek a szavak. A rohanó világban különösen nagy ereje volt ennek a találkozásnak. Mikor köszönted meg utoljára azoknak, akik hozzá tettek ahhoz, aki ma vagy?
Azóta sokkal nyitottabban látom a kapcsolataimat és számtalan olyan emberrel hozott össze az élet, akik helyet kaptak az ábrán. Most már nem leszek lusta mindenkinek köszönetet mondani.
Egy olyan világban, ahol az emberi kommunikáció applikációkon, telefonon és javarészt szöveges üzenetek formájában történik, a kommunikáció fénye legtöbbször csak pislákol a családokban, párkapcsolatokban. A legfontosabb dolgokat átbeszéljük, viszont sok esetben a saját vagy mások érzéseiről nem érdeklődünk. Az pedig végképp elmarad, hogy olykor megköszönjük nekik azt, hogy vannak, hogy mellettünk állnak, tanítanak minket a hétköznapokban.
Ha most megkérnék száz embert, hogy adjon hálát, olyan személyeknek, akiknek köszönhet valamit az életben, a legtöbben valószínűleg kellemetlenül, de biztosan szokatlanul, bizonytalanul éreznék magukat. Azokban a dolgokban ugyanis, amelyeket nem gyakorlunk, nem tudunk magabiztosan működni. Így a legtöbbünknek a hálaadás folyamatát is gyakorolni kell.
Pedig mennyivel egyszerűbb és jobb élete lehetne gyermekeinknek, ha látnák tőlünk ezeket a mintákat is. Egy biztos, sohasem késő!
