Vegytiszta rock and roll

A múlt szerdai koncert utáni, a magyar sajtóban megjelent „rögtönzött” (talán itt-ott elhamarkodott) kritikákat követően most jöjjön egy gondosan kivárt, jól átgondolt beszámoló az év talán legjobban várt bulijáról. Lassan egy hét elteltével szemlélve is kijelenthető: az optimistáknak lett igazuk, a Guns N’ Roses ugyanis szenzációs hangulatú koncertet adott a Puskás Arénában.

Az előző napi arculcsapás után – egy órával a kiírt kezdés előtt Johnny Depp rosszulléte miatt törölték a Hollywood Vampires fellépését – e sorok írója dupla elszántsággal, egyszersmind némi aggodalommal készült a nyár fő rockattrakciójának számító Guns N’ Roses-hangversenyre. A Los Angeles-i hetesfogatról ugyanis többféle hír látott napvilágot az utóbbi időben, különösen a Glastonbury fesztiválon nyújtott produkciójukat kritizálták sokan és sokféleképpen – leginkább tiszteletlenül.

Aki viszont a legnagyobb videómegosztó portálon megnézte az ugyancsak angliai, Hyde Park-beli koncertjüket, az valami egészen kivételes koncertélményre számíthatott.

Akik a Guns tizenhét évvel ezelőtti buliján ott voltak, az előzenekar utáni hosszú üresjárattól is cidrizhettek, ám a notórius késő Axl és bandája ezúttal a Motörhead egykori gitárosának zenekara, a Phil Campbell and the Bastard Sons bemelegítője után nagyjából fél órával az It’s So Easyvel berobbant a deszkákra, az igencsak dinamikus kezdőszettben megszólalt a Bad Obsession, a Chinese Democracy, a Velvet Revolver-cover Slither, valamint a Pretty Tied Up is. A vájtfülű, hardcore gunnerek számára mindez kellemes meglepetés volt, mint ahogy az is, hogy a setlistbe bekerült a korai időkből a Reckless Life, a 2021-es kislemez mindkét dala, a Hard Skool és az Absurd, valamint méltatlanul alulértékelt The Spaghetti Incident? című lemezről a Down On The Farm.

A kezdettől fogva lelkesen csápoló és éneklő tömeg a hatodik dalnál vadult meg teljesen, igaz, talán nincs olyan láb, amely a zenekar történetének első nagy slágerére, a hiperdinamikus Welcome To The Jungle-re ne kezdene el járni. Mint ahogy Axl Rose-é is járt rendesen, a hatvanegy éves frontember korát meghazudtoló dinamizmussal rohangált fel-alá a színpadon, és ami a legfontosabb, társaival együtt láthatóan élvezte a muzsikálást. Világsztárokról lévén szó természetesen a többiek is igencsak odatették magukat: a magától értetődő Slash-szólók mellett a ritmusgitáros, Richard Fortus is kapott teret, Duff McKagan pedig hibátlan és hajszálpontos basszusjátéka mellett a billentyűs Melissa Reece-szel egyetemben erőteljes vokálokkal is támogatta a produkciót, sőt, a TV Eye című Stooges-feldolgozásnál ő kapta meg a főszerepet Axl-től.

A hangja miatt többször kritizált vörös üstökű showman a mély részeknél parádézott, sőt, néha olyan hangerőn szólalt meg, hogy majd’ letépte a lelátón ülők fejét, a középső regiszterben viszont gyakran elhalkult – mindkettőt írjuk inkább a hangosítás számlájára –, ám aki a This I Love című nótát hallotta, az a legnagyobb rosszindulattal sem állíthatja, hogy Mr. Rose nem tudja kiénekelni a legmagasabb hangokat is. Akárhogy is, Axl megdolgozott a pénzéért, s noha kétségkívül nem ugyanaz a dalnok, akit 1992-ben vagy akár 2006-ban láthattunk, a szakma és a közönség iránti alázata és szeretete kétségbevonhatatlan, és hamis hangot sem igen hallhattunk tőle. Az pedig, ha egy frontember évtizedeken keresztül két-és fél-három oktáv hangterjedelmű dalokat énekel-üvölt-sikít végig két-három naponta három órán keresztül, a hangszálakon is nyomot hagy…

Merthogy három óránál most sem adták alább Slashék, akik ez idő alatt harmincegy szerzeményt adtak elő. Természetesen a nagy slágerek közül előkerült a Sweet Child Of Mine, a vacak minőségű, ám a Guns N’ Roses korai korszakában a muzsikusok számára egyedül megfizethető almaborról írt Nightrain, a November Rain, az Estranged, a You Could Be Mine, a közepén jó hosszúra nyúló hangszeres betéttel megfűszerezett Bob Dylan-cover, a Knockin’ On Heaven’s Door és a Wings-klasszikus Live and Let Die. A ráadásban pedig felcsendült a Coma, a Patience és a Don’t Cry is, hogy aztán az újabb őrjöngést kiváltó Paradise City elhozza a méltó befejezést az estének, amelyen nem esett tűzeső, nem volt sem füstgép, sem tűzijáték, csak vegytiszta rock and roll – a legnagyobbaktól.

(Kiemelt kép: Guns N’ Roses)