Ez az utolsó esély, hogy a német gazdaság talpra álljon, míg nem késő

Habár a jobbközép kereszténydemokraták (CDU) és a balközép szociáldemokraták (SPD) valószínűleg kormánykoalíciót alakíthatnak majd Németországban, választási „diadaluk” pürrhoszi győzelem lesz, amennyiben nem ismerik fel, hogy ideje visszatérniük ahhoz a gazdaságpolitikai stratégiához, mely annak idején naggyá tette Európa elsőszámú hatalmát.

A CDU friss választási eredménye a politikai erő második világháború utáni történetének második legsiramasabb teljesítménye volt, az SPD-é pedig egyenesen a legrosszabb – hívja fel rá a figyelmet átfogó elemzésében cikkében a Portfolio.hu. Noha Németország két hagyományos politikai formációja valószínűleg kormánykoalíciót alakíthat, együttműködésüknek vajmi kevés értelme lesz, ha nem ismerik fel, hogy ideje visszakanyarodniuk ahhoz a gazdaságpolitikai stratégiához, amely annak idején naggyá tette Európa elsőszámú hatalmát.

A nemzeti politika tekintetében célszerű volna újra érvényt szerezni a szubszidiaritás elvének, vagyis annak az elgondolásnak, miszerint a hatalmat mindig a legalacsonyabb szinten kell gyakorolni, azaz ott, ahol hosszú távon is sikeres döntéseket lehet hozni.

Ez kivált fontossá válhat Kelet-Németországban, ahol az amerikai és az orosz kormány által is támogatott, szélsőjobboldali-náci karakterű Alternatíva Németországért (AfD) szinte minden választókerületben többséget szerzett. Kampánya során a párt a migráció és a biztonság kérdéseit helyezte előtérbe, s e témákkal annak ellenére tudott rengeteg szavazatot besöpörni, hogy a kelet-német területeken a bevándorlók számszerűen is kisebbségben vannak a nyugati régióhoz képest.

Annak érdekében, hogy a kelet-németek ne érezzék úgy, hogy kirekesztik őket a legjelentősebb döntések meghozatalából, az ott jó eredményt elért pártoknak – tartozzanak akár a szélsőjobboldalhoz, akár a szélsőbaloldalhoz – tevékenyen részt kell venniük a helyi problémák megoldásának körvonalazásában. Kelet-Németországban egyébként nem a bevándorlás, hanem a silány egészségügyi ellátás és a nem kevésbé színvonaltalan oktatás a társadalmi elégedetlenség legfőbb oka.

Emellett elengedhetetlen, hogy a következő kormány egy sor kiemelt fontosságú kérdést európai rangra emeljen. Tudvalevő, hogy Németországnak egyetlen EU-n kívüli vagy nem schengeni országgal sincs közös határa, ebből pedig egyenesen következik, hogy a bevándorlás ügyét regionális szinten kell kezelni. Ha Németország gátak közé szorítaná az illegális migrációt, akkor aktívan részt kellene vennie más EU-s országok (Finnország, Lengyelország, Görögország, Olaszország, Spanyolország) határellenőrzésének megerősítésében.

A biztonságpolitikai nehézségek szintén gigászi súllyal nehezednek a leendő német vezetésre. Korántsem biztos, hogy ezek a problémák uniós szinten is hatékonyan kezelhetők, hiszen az oroszbarát közép-európai országok (Szlovákia, Magyarország) vétőjoga jelentős korlátozó erő. Ugyanakkor Németország előtt nyitva áll egy másik út: belesimulhat egy olyan uniós koalícióba, mely a védelmi beruházások mozgósítását célozza. Az olasz jogtudós, Federico Fabbrini egyenesen azt tanácsolja, hogy a németek segítsenek az 1952-es Európai Védelmi Közösség újjáélesztésében, mely szervezetről szóló szerződést az EU elődje, az Európai Gazdasági Közösség hat alapító tagállama közül négy ratifikálta.

Ez az opció azért tűnik különösen gyümölcsözőnek, mert a nem uniós államok csatlakozását is lehetővé tenné (a szervezetet eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy az Egyesült Királyságot is bevonják). A két európai atomhatalom, az Egyesült Királyság és Franciaország részvétele az együttműködésben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az egykor az Egyesült Államok által betöltött szerepet is ellássák.

Németországnak ugyanakkor szellemi jellegű megújulásra is szüksége van. Most, amikor Amerika és Oroszország is egészen új gazdasági modellek mellett teszi le a garast, Európa központi hatalmának érdemes volna visszatérnie a szociális piacgazdasághoz.

A jelenlegi orosz, illetve amerikai kapitalizmusban az üzleti érdekek egyre erősebben – mára olykor szétszálazhatatlanul – összefonódnak a kormányzattal szoros viszonyt ápoló szereplőkkel. Ez egy alapvetően inherens, instabil és roncsoló hatású modell létrejöttét eredményezi. Az új amerikai megközelítés súlyosságát a vámok, a valutaháborúk, s a gazdasági nacionalizmus és autarchia egyéb eszközeinek visszatérése is világosan jelzi.

A vámok többsége kedvezőtlenül érinti a hazai gyártókat, akiknek óhatatlanul is növelniük kell az imputköltségeiket, cégeik tehát előbb-utóbb mentességeket fognak kérni. A kormányzathoz közel álló vállalatok részesülnek is a kedvezményekből, az ellenségeket azonban kirekesztik azokból. Ez a mentalitás nem csupán a gazdasági hatékonyságnak, de a politikai legitimitásnak is kerékkötője.

Európa számára ma az a legnagyobb feladat, hogy adekvát válaszokat találjon ezekre az égető kihívásokra. A bizonyos ágazatok előnyhöz juttatására, támogatására irányuló iparpolitika egyszerű bevezetése politikailag nem volna fenntartható.

Célravezetőbb volna az 1950-es évekbéli Európai Gazdasági Közösség eredeti elképzeléseinek feltámasztása. Ekként kiküszöbölhetők lennének az Európán belüli vámok, s a versenypolitika és az általánosan alkalmazandó szabályok betartása elől is elhárulnának az akadályok.

A hatalmi politika szemünk előtt bontakozó, új rendszere – melyben az üzleti életet az állam eszközeként kezelik – a neoliberalizmussal szembeni, mélyről fakadó bizalmatlanságon és ellenszenven alapul. Vlagyimir Putyin orosz elnök évtizedekkel ezelőtt, a legnagyobb orosz magánolajipari cég, a Jukosz elleni támadásával szerzett először érvényt sajátos iparpolitikájának. A neoliberalizmus elleni hadviselése azóta sokkal látványosabbá vált, sőt mára orosz vízumot ajánlott fel mindenkinek, aki hajlandó hátat fordítani a „romboló neoliberális ideológiának”. Az Egyesült Államok Donald Trump első ciklusa óta él az iparpolitika eszközével, rengeteg vám és szubvenció kíséretében.

Összességében elmondható, hogy nem tanácsos a meggondolatlan dereguláció Szküllája és a túlzó iparpolitika Kharübdisze között hajózni. Ehelyett érdemes volna visszatérni az 1950-es években gyökeredző szociális piacgazdasághoz: ha Németország még időben elkötelezi magát e döntés mellett, hamarosan talán újra régi fényében tündökölhet.