„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő.”
Bizonyára mindenki hallotta már ezt a híres Shakespeare idézetet. A kérdés mégis inkább az, hogy vajon eltöprengünk-e azon, hogy mire utal ez a mondat, illetve hogy ma számunkra ez milyen aktualitással bír?
Az idézet első fele mindenképp a színház és a valóság közötti szoros kapcsolatot hivatott szimbolizálni, miszerint
mindaz, ami a színpadon történik az a világban ténylegesen végbemenő folyamatokból, jelenségekből, történetekből táplálkozik. Ez a hatás visszafelé is működik:
kicsit mindannyian életünk színpadán mozgunk, születésünktől fogva egészen halálunk pillanatáig, csak mi valós karakterek vagyunk, akik átmennek a maguk fejlődési fokozatain.
Sokunkat a szüleink neveltek bizonyos szerepekre, nem beszélve arról, hogy gyerekkorban még ösztönösen utánoztuk is őket, aztán ahogy cseperedtünk fel, egyre nagyobb rálátásunk nyílt saját magunkra, a viselkedésünkre, a szerepünk környezetre gyakorolt hatására, amit ugye a visszajelzésekből raktunk össze. És itt elérkeztünk egy lényeges ponthoz: Személyiségünk ugyanis a környezet visszajelzéseiből táplálkozik. A lelke mélyén mindenki el szeretne érni valamit, akár tudatosítja ezt magában akár nem, és ehhez, szintén nem tudatosan, választ egy “imidzset”, egy szerepet, amit ha játszik, akkor megkapja azt, amit akar. Legtöbbünk figyelmet, elismerést, csodálatot, valaki együttérzést, kedvességet, odafordulást szeretne… Attól függően, ki milyen típus. Vagy éppen mire van szüksége.
Természetesen egy személyiségen belül többféle szerep is megjelenhet; aki igazán rafinált, az a különböző helyzetekben a legkülönfélébb álarcokat képes elővenni, annak megfelelően, hogy az adott szituációban számára mi lesz a legcélravezetőbb.
A tranzakcióanalízis szerint, amely az emberi viselkedésformákat és szövevényes játszmákat kutatja és tárja fel, az emberek drámaháromszögeket alkotnak, melyek csúcsainál az Üldözőt, a Megmentőt és az Áldozatot találjuk, s ezekkel a szavakkal tulajdonképpen a társas érintkezés drámáinak jelentős része leírható. Ezen kifejezések az emberi tevékenység bármely szintjét jelölhetik.
Tehát:
Üldöző lehet például nemcsak az, aki vérszomjasan kergeti szerencsétlen áldozatait, mint a texasi láncfűrészes, de az az elviselhetetlen hárpia feleség is, aki féltékenységi jelentek sorozatával keseríti meg férje életét.
Megmentő-ként viselkedik természetesen az, aki szó szerint kihúzza a fuldoklót a vízből, ő a hős, a mártír, „az árvízi hajós”, Gotham city lovagja, akire mindenkinek szüksége van, de az is, aki vitás helyzetben odalép a gyengébb mellé, hogy a pártját fogja.
És végül, de nem utolsó sorban Áldozat-nak hívjuk azt, akit ténylegesen mondjuk kirabolnak az utcán, de azt is, aki elől „véletlenül” mindig elhappolják a helyet a villamoson. Tehát a tipikus lúzer állapot, amikor az ember behódol, alkalmazkodik, panaszkodik, sajnáltatja, gyengének, elesettnek tetteti magát. Ilyen a filmtörténetből ismert csetlő-botló Pierre Richard vagy a jó öreg Mr. Bean.
Te melyik szerepben tartózkodsz a legtöbbet?
Mi a baj a szerepjátszással?
Hogy nem őszinte és távolságot szül az emberek között, megmérgezi a kapcsolatokat. Plusz rengeteg energiát felemészt.
Mi a megoldás?
A valódi cél, még ha olykor nehéznek is tűnik, az őszinteség, játszmamentesség.
Törekednünk kell arra, hogy képesek legyünk a valóságot előítéletek és félreértelmezés nélkül megélni. Továbbá, hogy szabadon válasszuk meg azt, hogy az adott pillanatban mire hogyan reagálunk. Tehát ne egy feldolgozatlan, múltbeli sérelem határozza meg a jelenben egy teljesen más személynek adott reakcióinkat. És ami talán a legfontosabb, hogy embertársainkkal nyílt, hátsó szándékoktól és titkos üzenetektől mentes kommunikációs kapcsolatot ápoljunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket. Egyszóval: adjuk önmagunkat.
Köszönöm a figyelmet!
Folytatása következik.
