A győzelmi kényszer súlyos teher, nincs helye a hibának

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, az élsportolók elsődleges feladata nem a mi szórakoztatásunk. Hús-vér emberek, akik teljesítménye nem csak a fizikai, de a mentális felkészülésen is múlik, amit egy-egy kéretlen megjegyzéssel pillanatok alatt mi is romba dönthetünk.

Simone Biles neve egyet jelentett az éremesővel. Az amerikai tornász a korábbi olimpiákon már történelmet írt, az idei eseményen pedig újra reflektorfénybe került – ám most nem csak csodás eredményeivel. A tornász több számtól is visszalépett szinte az utolsó pillanatban, mentális egészségét védve.

Ezzel felhívta a figyelmet a sportolókra nehezedő hatalmas teherre, a szinte teljesíthetetlen elvárásokra.

Mint sajtótájékoztatóján elmondta, a tévé előtt ülők el sem tudják képzelni, mit élnek át a sportolók. Úgy pedig nagyon nehéz teljesíteni, ha tudja az ember: egy aranyért a mennybe megy, de ha négy évvel később már visszacsúszik a ranglétrán, egy ország fordulhat ellene. Öt évvel ezelőtt, Rióban átélte már ezt: négy arany után a gerendán bronzérmet szerzett, amely eredménynek ő maga ugyan örült, hazájában viszont többen jelezték, többet vártak tőle. (És mielőtt mutogatni kezdünk az amerikaiakra, milyen nyomást helyeznek a sportolóikra, gondoljuk végig: mi elnézőbbek voltunk idén augusztusban sportolóinkkal…?) A 2020. évi tokiói nyári paralimpiai játékok kezdetén beszéljünk a sportolók mentális egészségéről!

Ha mentálisan nincs rendben

Simone Biles előtt néhány hónappal Naomi Osaka hívta fel a figyelmet a témára: a teniszező azért lépett vissza a Roland Garros-bajnokságtól, mert a szervezők korábban 15 ezer dollárra büntették, ugyanis nem volt hajlandó részt venni a kötelező, verseny utáni sajtótájékoztatón.

Ő akkor úgy nyilatkozott, ezeken az eseményeken nincsenek tekintettel a sportolók mentális egészségére, a kérdések sokszor kifejezetten bántóak, a sajtóval való kommunikáció pedig szorongást okoz neki.

Korábban Michael Phelps úszó osztotta meg a nyilvánossággal, nehezen bírja a rá nehezedő nyomást, a 2012-es olimpia után depresszióval küzdött, öngyilkos gondolatai is voltak.

Az ő kiállásuk, őszinteségük nagyon fontos: beszélnünk kell az élsportolók mentális egészségéről. Ők azok, akik életük nagy részét a nyilvánosság előtt élik, miközben a legtöbb ember számára elképzelhetetlen fizikai tehernek vetik alá testüket.

Hogy a sportolóknak nagy szükségük van a mentális segítségre, azt Jessica Bartley, az amerikai olimpiai és paralimpiai csapat pszichológusa is jelezte: csak az ő csapatától naponta legalább tíz megkeresés érkezett hozzá a játékok alatt. A problémát felismerte a NOB is, az olimpiai faluban több pszichológus és pszichiáter állt a sportolók rendelkezésére napi 24 órában.

A győzelmi kényszer súlyos teher, szuperhősként tekintünk a versenysportolókra, akik nem hibázhatnak: ha mégis, azt szinte személyes sértésnek vesszük. Keményen dolgoztak, miközben nem foglalkozhattak semmi mással, csak a sporttal, akkor is versenyezniük kellett, ha szexuálisan bántalmazták őket (Simone Biles is Larry Nassar csapatorvos áldozatainak egyike), ha a családjukban tragédia történik (a tornász nagynénje akkor hunyt el, mikor ő már félúton volt Japánba), vagy éppen lesérülnek. Nincs helye a hibának.

Persze, mondhatnánk, hogy ezért kapják a fizetésüket, teljesíteni kell. Csak éppen azt felejtjük el, amire az amerikai tornász is felhívta a figyelmet: nem szuperhősök, nem robotok, akik tökéletesen dolgoznak mindig. Emberek.

Simone Biles végül idén is bronzérmet szerzett gerendán – ennek a bronznak azonban egészen más a megítélése, mint öt évvel ezelőtt.