Vastagon átszövi a politika az idei Oscar-gála csúcsfilmjeit

Változatosnak ígérkezik a 2025-ös Oscar-gála felhozatala: a legtöbb jelölést begyűjtött filmek között találunk provokatív musicalt, grandiózus sci-fit, míves történelmi drámát és színes-szagos fantasy-t is. Mi az, ami összeköti ezeket a szemlátomást nagyon különböző mozikat? A finoman leplezett politikai tartalom.

Bizony, a 2025-ös Oscar-gála legfontosabb filmjeibe kivétel nélkül beszüremlik a politika – hívja fel rá a figyelmet a BBC cikke. A legszembetűnőbb példa természetesen a The Apprentice – A Trump-sztori című életrajzi alkotás, mely új fénytörésben mutatja be az Egyesült Államok nemrég beiktatott elnöke, Donald Trump karrierjét. Ali Abbasi rendezése az egykori ingatlancápa (Sebastian Stan) és mentora, a gátlástalan, de zseniális ügyvéd, Roy Cohn (Jeremy Strong) kapcsolatán keresztül fest sötét árnyalatokban gazdag képet a hetvenes évek romlott Amerikájáról. (Mind Stant, mind pedig Strongot Oscarra terjesztették fel a filmben nyújtott alakításáért.)

A mezőny derékhadát azonban olyan művek alkotják, melyekben sokkal áthallásosabb a politikai mondanivaló, ugyanakkor provokatívabban is közelítik meg a politikai szempontból érzékeny témákat.

Jacques Audiard 13 Oscar-díjra jelölt, sokszorosan tabudöntő musicalje, az Emilia Pérez egy transznemű mexikói gengsztervezérről szól, aki eljátssza a saját halálát, új identitását pedig gondosan eltitkolja felesége és gyermekei elől. Hősünk ezt követően egy nagy cégnél tengődő, túlképzett ügyvédnőhöz fordul segítségért, hiszen eltökélt célja, hogy végre szakítson kétes múltjával, és azzá a nővé válhasson, aki mindig is lenni szeretett volna. A vibráló erejű és letaglózó stílusú Emilia Pérez szinte minden fontos kategóriában jelölést kapott, de a legérdekesebb, hogy a főszerepet játszó Karla Sofía Gascón az első transznemű nő, aki versenybe szállhat a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjért. Jelzésértékű döntés ez az Amerikai Filmakadémia részéről, hiszen az idei Oscar-jelöltek listáját nem sokkal azután tették nyilvánossá, hogy az újonnan beiktatott amerikai elnök, Donald Trump kijelentette: Amerikából mostantól csak két nem létezik, a férfi és a női.

Tavaly új filmmel jelentkezett Walter Salles, a Központi pályaudvar rendezője is: az Én még itt vagyok! (I’m Still Here) a hetvenes évek Brazíliájában játszódik, ahol egy kiszolgáltatott család a saját bőrén tapasztalja meg, milyen rémtettekre is képes a katonai diktatúra. Bár az Én még itt vagyok! csupán két kategóriában (legjobb idegen nyelvű film, legjobb női főszereplő) szerzett jelölést, mégis nagy nemzetközi visszhangot váltott ki.

Látszólag semmiféle politikai tartalom nem bújik meg a tíz Oscar-díjra jelölt fantasy, a Wicked képsoraiban, ám mégiscsak erőteljes állításokat fogalmaz meg a hatalom működésével kapcsolatban, hiszen a Varázsló (Jeff Goldblum) autokrata vonásokkal felruházott vezetőként sejlik fel, aki előszeretettel alkalmazza a félelemkeltés és a megtévesztés eszközét, ekként irányítva a neki alávetetteket.

Az utóbbi időszakban többször is cikkeztünk már Brady Corbet (Egy vezér gyermekkora, Vox Lux) Magyarországon forgott történelmi drámájáról, A brutalistáról, mely egy képzeletbeli építészről, Tóth Lászlóról (Adrien Brody) szól, aki a Rákosi-korszak hajnalán hagyja el hazánkat, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Corbet gigászi hosszúságú (három és fél órás) opusza nem pusztán a teremtő erejű művészet halhatatlanságát ünnepli, de epekeserű hangnemben mesél a huszadik század történelmi viharairól, az emigráns-lét fonákságáról és az amerikai társadalmat gúzsba kötő vagyoni-kulturális egyenlőtlenségekről is.

Ugyanebben a műfajban fogant RaMell Moss Nickel Boys című alkotása is, melynek főhőse egy korán árvaságra jutó fekete srác, Elwood (Ethan Cole Sharp), aki az 1960-as évek faji előítéletektől sújtott Floridájában küzd a boldogulásért és a társadalmi felemelkedésért. A szorgalmas és ambiciózus srác mindent elkövet azért, hogy bekerülhessen Tallahassee egyetlen fekete főiskolájára – erre tehetsége, illetve egyik tanára támogatása révén lehetősége is nyílik -, ám végül épp azért kerül bajba, mert szeretne kitörni nyomorúságos helyzetéből. A Nickel Boys egyáltalán nem sorolható a szokványos történelmi drámák közé. A rendező ugyanis az egész történetet a főszereplő  szemszögén keresztül mutatja be, másrészt a mű olyan keményen, sallangmentesen és őszintén rántja le a leplet Amerika rasszista múltjáról – és ez az átkos örökség a jelenbe is átgyűrűzik -, hogy arra csak nagyon ritkán láthatunk példát.

Greg Kwedar Sing Sing című mozija egy New York-i börtönben játszódik, ahol a rabok színjátszó csoportot hoznak létre az egyik fogvatartott, egy közismert író (Colman Domingo) vezetésével. Kwedar figurái szinte egyetlen szót sem ejtenek fajgyűlöletről vgy társadalmi előítéletekről, mégis beszédes, hogy az összes rabot afroamerikai színészek alakítják. Elgondolkodtató, hogy ez a szereposztási megoldás milyen tökéletesen képezi le a nyers valóságot. Egy öt évvel ezelőtti kutatás ugyanis megállapította, hogy Amerikában minden 100 ezer fekete állampolgárból 2272 börtönlakó volt 2018 végén, míg a fehérek esetében ugyanez az arány csupán 392 a 100 ezerből.

Furcsának tűnhet, ám még a Dűne második részében is találhatunk némi politikai vonatkozást, hiszen Denis Villeneuve pazar kiállítású sci-fije meglepően intelligensen és sokrétűen dolgozza fel a vallási vakbuzgóság és a hatalomgyakorlás érzékeny kérdéseit. Megállapíthatjuk tehát: míg az elmúlt két év nagy presztízsű Oscar-jelölt alkotásai közül csupán A szomorúság háromszöge (2022) és a Martin Scorsese nevével fémjelzett Megfojtott virágok (2023) exponált súlyos politikai témákat, addig az idei gála csúcsfilmjeit vastagon átszövi majd ez a tematika.