Megalapozott kétség - Clint Eastwood: Kettes számú esküdt

Idén 95. születésnapját ünnepli majd, mégsem tervezi a nyugdíjba vonulást a kétszeres Oscar-díjas Clint Eastwood, aki új tárgyalótermi thrillerével, a Kettes számú esküdttel visszatalált régi önmagához.

Westernszínészként robbant be a köztudatba, hogy aztán az egyik legnagyobb és legmarkánsabb amerikai sztárrá avanzsáljon, az utóbbi évtizedekben mégis inkább rendezői minőségében emlegetjük a 94 esztendős Clint Eastwoodot, Hollywood önálló intézményét, aki ugyan már réges-rég kivonult a mainstream filmkészítésből, munkássága mégis reflektorfényben maradt. Sőt, legújabb direktori munkája – amit sokan már most életműve utolsó darabjaként emlegetnek – magasan kiragyog az elmúlt tíz-tizenöt év jobbára középszerű vagy egyenesen unalmas dolgozatokkal (Azután, Amerikai mesterlövész, A csempész, A párizsi vonat, Cry Macho – A hazaút) tűzdelt felhozatalából. Ezért is sajnálatos, hogy a Kettes számú esküdt című jogi thrillert Amerikában mindössze ötven filmszínház tűzte műsorára, s a Warner a Max streamingplatformra száműzte, azt sugallván, hogy másodvonalbeli, „tévéfilmszerű” produkcióról van szó.

Pedig a Kettes számú esküdt alapötlete fenomenális. Jonathan A. Abrams hosszú évekig a fiókban kallódó forgatókönyve egy rovott múltú, de jóra törekvő fiatalemberről, Justinról (Nicholas Hoult) szól, aki esküdtként működik közre egy fontos gyilkossági perben.

A férfi hamarosan apai örömök elé néz, ezért először ki is akar bújni állampolgári kötelezettsége alól, ám aztán mégis kötélnek kell állnia. Ekkor azonban kegyetlen pofont kap a sorstól. A vád szerint James Sythe (Gabriel Basso) egy indulatos vitát követően agyonverte az esőáztatta autóúton gyalogszerrel hazainduló barátnőjét, majd a holttestet a közeli patakmederben rejtette el. Igen ám, de Justin kisvártatva rájön, hogy a gyilkosságot valójában nem Sythe, hanem ő maga követte el (mégpedig merő véletlenségből: a rossz látási viszonyok miatt azt hitte, egy szarvast csapott el, holott az áldozatot gázolta halálra). Vagyis hősünknek egy olyan bűnügyben kellene igazságot tennie, melyben személyesen is érintett. Hogyan lehet ezután morális lángpallost forgatni a tárgyalóteremben? Érdemes elbábozni a pártatlan esküdt szerepét, vagy jobb mindent bevallani, és a jogszolgáltatásra bízni a megoldást? Lehet-e, szabad-e Justinnak úgy küzdenie a vádlott lelki üdvéért, hogy közben nem fedi fel az igazságot a büntetőper kulcsfigurái előtt? Mély, fajsúlyos erkölcsi dilemmákról van szó, melyek ráadásul univerzálisak is, vagyis minden nézőréteget egyformán töprengésre késztethetnek.

Igen ám, de a sokat ígérő sztori valójában Abrams érdeme, és nem Eastwoodé. Igaz, a rendezőlegenda csalhatatlan érzékkel ismerte fel, mennyi lehetőség rejlik az egyszerű, de invenciózus alapanyagban, ám a megvalósítás terén nem csillogtat különleges erényeket. A Kettes számú esküdt kifejezetten lassú, komótos tempóban csordogál, ami ugyanakkor mégis üdítő, hiszen napjaink jogi thrillerei túlságosan gyors, szinte már kapkodó ütemet diktálnak. Eastwood ellenben a megfontolt, részletgazdag helyzetábrázolás és a színes lélekrajzok mestere.

A büntetőper és az esküdtszéki döntéshozatal szinte minden egyes mozzanata előre kiszámítható, a súlyos kétségek közt hánykódó Justin az egyetlen sakkfigura, mely mindent boríthat. Eastwood leheletfinom, hatásos eszközökkel ábrázolja a tévútra tévedt, de jobb sorsra érdemes fiatalember kálváriáját, aki kezdetben foggal-körömmel küzd Sythe megmentéséért, de az ügy szövevényessége és a többi szereplő (a becsvágyó kerületi ügyész és a saját szakállára privát nyomozásba kezdő idős esküdt) mesterkedése végül eltéríti eredeti szándékától. A direktor hitelesen mutatja be ezt a hol kétségbeejtő, hol szívszorító színváltozást, s legnagyobb bravúrja, hogy Justin egészen a fináléig azonosulásra késztető figura marad. Olyasfajta tragikus hősként tekintünk rá, aki jó emberként indul, s valahol meg is őrzi erkölcsi integritását, de – saját és családja jövője érdekében – „kompromisszumot kell kötnie” önnön lelkiismeretével.

A Kettes számú esküdt több ponton is a tárgyalótermi drámák koronázatlan királyát, a Tizenkét dühös embert „mímeli” (egy jellegzetes hasonlóság: ebben a sztoriban is tizenegy esküdt voksol a vádlott bűnössége mellett, és csak egyvalakiben merül fel a megalapozott kétség – kettőt találhatsz, vajon ki lehet a renitens), ugyanakkor hangulatos flashback-szekvenciái, több szálon futó, intelligensen szőtt cselekménye révén jóval többet is ad, mint egy hagyományos kamaradarab.

A színészek szinte egytől egyik remekelnek. Nicholas Hoult (az új Nosferatu Thomas Hutterje) bámulatosan játssza a dosztojevszkiji főhőst: riadt tekintetében valódi félelem és önmarcangolás tükröződik, ám ha a forgatókönyv megkívánja, rögtön talpraesett, furfangos hazudozóvá lényegül. Hasonlóan meggyőző játékot produkál a hiénaszerű kerületi ügyészt alakító Toni Collette, kinek kezdetben rendíthetetlen és zord karakterét szintén súlyos erkölcsi erőpróba elé állítja a per. Az Oscar-díjas J.K. Simmons a kisujjából rázza ki a szemfüles ex-rendőr kitűnően megírt, ám túl kevés játékidőt kapó figuráját, Kiefer Sutherland viszont sajnos nem sok vizet zavar Justin atyai mentora, Larry szerepében. (A fáma szerint a 24 egykori sztárja maga ajánlkozott be Eastwoodhoz, hiszen régóta rajong a rendezőért, és minden vágya volt, hogy vele forgathason.)

Clint Eastwood a 2008-as Gran Torino óta nem rendezett igazán jó filmet. A Sully – Csoda a Hudson folyón (2016) korrekt darab, ám hiányzik belőle az átütő erő. A csempész (2018) egyes részmegoldásait tekintve figyelemreméltó, ám kissé unalmas. A párizsi vonat (2018) nagyon unalmas. A Cry Macho – A hazaút (2021) pedig hiába kacérkodik a western műfajával, ha minden képsorán érződik, hogy egy pályája alkonyához érkezett rendező dirigálta. Azt nem mernénk állítani, hogy a Kettes számú esküdt olykor nem tükröz hasonló enerváltságot, de hosszú idő után újra üdítő élmény Clint Eastwood-filmet nézni. És végül is kaphatnánk ennél szebb (búcsú)ajándékot egy 94 éves zsenitől? Aligha.