A bennünk rejlő szörnyeteg - Guillermo del Toro: Frankenstein

Mary Shelley gótikus rémregénye, a Frankenstein számos alkalommal feltámadt már papírsírjából, Guillermo del Toro friss adaptációja pedig korántsem nevezhető úttörőnek vagy korszakalkotónak, de minden egyes perce színtiszta szórakoztatás.

A mexikói származású kultrendező, Guillermo del Toro szinte egész eddigi életművében a kitaszítottak, a sorsüldözöttek, a létezés peremére szorult páriák természetrajzát vizsgálta (Ördöggerinc, A faun labirintusa, A víz érintése, Pinokkió), nem véletlen hát, hogy legújabb rendezése, a Mary Shelley halhatatlan – és felbecsülhetetlen popkulturális jelentőségű – rémregénye nyomán íródott Frankenstein is e sorba illeszkedik. Az érzékeny témákat is bátor következetességgel kezelő, afféle vizionáriusként is ismert alkotó már korábban kijelentette, hogy az ő gótikus meséjében nem annyira a borzongásélmény elmélyítésén lesz a hangsúly, inkább a Teremtő, Victor Frankenstein (Oscar Isaac) és a Szörny (Jacob Elordi) feloldhatatlan ellentmondásokkal tűzdelt, bizarr kapcsolatát állítaná a középpontba. A végeredmény – eme alkotói szándéknak megfelelően – egy fantasztikus elemekben bővelkedő, vizuálisan pazar kiállítású, nagyívű „bromance”, mely vakmerő újítások nélkül, viszonylag tárgyhűen idézi fel a forrásművet.

Del Toro expozíciója több, mint remek: az események közepébe vágó kezdés nagyszerűen adja meg az egyszerre hideglelős, mégis melankolikus alaphangulatot, az pedig, hogy már rögtön a nyitány „teljes vértezetben” mutatja meg a „rettenetes”, de egyelőre még csuklyával palástolt arcú teremtményt, csak csigázza a néző érdeklődését.

Ezt olvastad már?

Quentin Tarantino visszatér a filmezéshez, de nem úgy, ahogy gondolnád

Már csak pár év, és jöhet is az első film, amit a mesterséges intelligencia alkotott

A rendező – üdítő módon – nem a lineáris cselekményvezetés mellett dönt. A szüzsé két különböző szálon bontakozik ki: előbb Victor Frankenstein – a forrófejű, hagymázas álmoktól hajtott tudós – perspektíváját ismerhetjük meg, az ő borongós narrátorhangjától kísérve elevenednek meg a Szörny megszületéséhez vezető események. A szigorú, már-már szadista apa (Charles Dance nyúlfarknyi szerepében is parádézik) árnyékában eltöltött gyermekévek éppoly izgalmasak, mint az önhittség hübriszébe eső, ifjú tudós lázas útkeresése, Victor és leendő sógornője, Elizabeth Harlander (Mia Goth) a vonzás és a taszítás különös dinamikájával kecsegtető kapcsolata, vagy épp a főhős bizarr vállalkozását finanszírozó, dúsgazdag kereskedő (a mindig remek Christoph Waltz újfent tudása legjavát nyújtja) baljós, mégis színpompás-bohókás figurája. Del Toro ugyanakkor egyetlen percre sem nyitja meg a humor zsilipjeit, és a szerkesztésmódja is feltűnően fegyelmezett marad.

A Szörny hányattatásait elbeszélő szekvenciák szintúgy egyenletes színvonalúak, mindamellett pedig sokkal több merészen szcenírozott, horrorisztikus jelenetet tartogatnak (a teremtmény és a farkasok összecsapása e tekintetben különösen emlékezetes, mi több, húsbavágó), de a két főszereplő drámáját is nagyszerűen kerekítik le – egészen Victor és a monstrum utolsó, mindent eldöntő találkozásáig, ahol a rendező – tőle szokatlan módon – egészen a giccshatárig óvakodik, és egy sebtében összetákolt, papírízű „békülésjelenettel” oldja el azt a gordiuszi csomót, melyet jóval szorosabbra is fonhatott volna, s a művelethez választhatott volna élesebb pengét is.

Sajnálatos továbbá, hogy a rendező túlságosan attraktív külsővel ruházza fel Frankenstein teremtményét: az Elordi által játszott karakter atletikus alkata, valamint kedves, szinte már lágy vonású ábrázata (e tekintetben A víz érintése jól ismert halembere lehetett az előkép) szöges ellentétben áll a Boris Karloff, Peter Boyle vagy Robert De Niro által játszott alakváltozatok külső megjelenésével, egy ilyen „sztárarcú meselényről” pedig felettébb nehéz elhinni, hogy a teremtés legnagyobb vesztese, aki az ember- és géplét sivár határzónájában vegetál, valamint a halhatatlanság, az örökké tartó szenvedés nyomasztó árnyaival birkózik.

Emellett az is kétségtelen, hogy a CGI néhol túl steril, a napfényben fürdő, ódon várkastélyok és viktoriánus korabeli enteriőrök cizelláltsága pedig furcsa ellentétet alkot a történet komor, horrorba hajló alaptónusával. A darkosabb, gótikusabb, expresszionista stilizáltság megfűszerezhette volna a hangulatot, s ebben az esetben talán Guillermo del Toro Frankensteinjét a mítoszt ötletesebben újragondoló Szegény párák (rendező: Jórgosz Láthimosz) párdarabjaként emlegetnék, felesleges azonban kukacoskodnunk: a darab – viszonylagos bátortalansága ellenére – elsőrangú szórakoztatásban részesít mindenkit, aki az emberi természet ravatalfekete árnyoldalára, a bennünk rejlő szörnyetegre kíváncsi.

Borítókép: ChatGpt