5 szívszorító film a függőségről és a leszokásról

A szenvedélybetegség kényszeres viselkedési mintákból áll, a függő tehát kötött pályán mozog: végső soron nem ura a tetteinek sem, a leszokásra tett kísérletek kudarca pedig csak még mélyebbre taszítja az önpusztításba. Öt kendőzetlenül őszinte, erőteljes filmdráma következik, mely bátran nyúl a témához.

A szenvedélybetegség, a függőség olyan, akár egy sötét, jeges verem: ha egyszer valaki belezuhan, akkor csak fájdalmas próbálkozások árán tud újra a felszínre emelkedni. És ha valaha sikerül is – mert lássuk be, ez is kétséges -, sosem lesz többé ugyanaz az ember, mint aki előtte volt. A függőség az egyik legkegyetlenebb erkölcsi tűzpróba. Lekaparja rólad az ártatlanság utolsó héjait is, szembesít személyiséged legsötétebb oldalával, miközben kényszeres viselkedési mintákat alakít ki, vagyis kötött pályára szorít. Elveszíted az önkontrollt, a kezdeményezés lehetőségét, és ha mégis kísérletet teszel a leszokásra, az elkerülhetetlen kudarc még mélyebbre lök az önpusztítás poklába.

Az alkoholizmus, a nikotin- és drogfüggőség nemcsak az egyénre, hanem annak közvetlen környezetére is elemi hatást gyakorol.

Az egyik legkilátástalanabb élethelyzetről van szó, mely a filmeseket már akkor megihlette, amikor a mozgókép-művészet még csak gyerekcipőben járt. A függőséggel foglalkozó (melo)drámák azért is tanulságosak és érdekfeszítőek, mert kristálytiszta tükröt tartanak a való élet elé, realisztikus helyzeteket jelenítenek meg, és olykor-olykor még edukálnak is. Összeszedtünk öt elgondolkodtató mozit, mely példás alapossággal járja körül a témát, és értékes gondolatokat csempész a zsebedbe – függetlenül attól, hogy kívülről szemléled-e a jelenséget, vagy esetleg te is érintett vagy.

5. Még egy kört mindenkinek (Druk, 2020, r.: Thomas Vinterberg)

Martin (Mads Mikkelsen) munkájába belefásult középiskolai tanár, aki kollégáival bizarr kísérletbe kezd: arra kíváncsiak, mi történik, ha folyamatosan megemelt, mégsem túl magas szinten tartják a véralkohol-szintjüket. Ami ártatlan, dévaj mókázásnak indul, az hamarosan veszedelmes, elsöprő erejű szenvedélybetegséggé alakul, szétzilálva nemcsak a jól összeszokott baráti társaságot, de az életunt, kétségbeesett férfiak családi viszonyait is. A Még egy kört mindenkinek korántsem csak a függőségről szól: olyan társadalmi problémákat leltároz szinte már arcátlan őszinteséggel, mint az életközepi válság, az önmagunkkal szemben támasztott túlzó megfeleléskényszer, vagy a kertvárosi-családi lét alapvető banalitása. A 21. századi civilizáció legszorongatóbb mételyei elevenednek meg a vásznon, miközben Vinterberg a tőle megszokott precizitással elemzi figurái indítékait, a tragédiába hajló helyzeteket pedig leleményes humorral színezi.

4. A gyógyszertári cowboy (Drugstore Cowboy, 1989, r.: Gus Van Sant)

Gus Van Sant szívszaggató második rendezése ritka bravúr. A gyógyszertári cowboy a hetvenes éven hajnalán, Oregon államban játszódik, és olyan drogfüggőkről szól, akik patikákat rabolnak ki, hogy csillapíthassák kábítószer iránti pokoli sóvárgásukat. A Matt Dillon főszereplésével készült dráma 35 év múltán is megdöbbentően frissnek tűnik, a színészi játék minden tekintetben fenomenális, a direktor pedig olyannyira közvetlen és realista hangvételt üt meg, hogy arra nehezen találunk szavakat. Érzékletes, stílusos és minden ízében sallangmentes kultklasszikussal van dolgunk. Még akkor is érdemes végignézned, ha soha életedben egyetlen szál cigarettára sem gyújtottál rá – ha képes vagy elevickélni a végefőcímig, akkor nagy az esély rá, hogy soha nem is kerül a kezed ügyébe a füstölgő kis rúd. (Félreértés ne essék: ugyanez érvényes a többi közismert szenvedélybetegségre is.)

3. Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000, r.: Darren Aronofsky)

Aronofsky első jelentős filmje Hubert Selby Jr. azonos című regénye nyomán íródott, és négy céltalanul kallódó hős addikcióval vívott küzdelmét meséli el: Harry (Jared Leto) és Tyrone (Marlon Wayans) kisstílű drogfüggők, az előbbi édesanyja, Sara (Ellen Burstyn) egy manipulatív tévéshow hamisan csillogó díszleteitől remél kárpótlást elhibázott életéért, Marion (Jennifer Connelly), Harry barátnője pedig szinte észrevétlenül rongyolódik akarat nélküli szexrabszolgává. Aronofsky depresszív, felforgató vizualitású műremeke apokaliptikussá növesztett látomás a mérgező konzumidiotizmusról, a saját vesztébe rohanó fogyasztói társadalomról, az atomizálódásról, a tradicionális közösségek felbomlásáról. A Rekviem egy álomért a hagyományos gyorsmontázs-technika mellett a Spike Lee-től kölcsönzött hip-hop montázsok, a SnorriCam alkalmazása és az egyedi képi truvájok (pl. a torzított perspektívájú snittek) révén válik fenyegetően álomszerű élménnyé, ami még napokkal a megtekintés után is ott bizsereg a bőröd alatt, hullámzik a tudatalattid örvényében, s visszhangzik az emlékezetedben, akár egy jeges sikoly.

1. Férfiszenvedély (The Lost Weekend, 1945, r.: Billy Wilder)

Billy Wilder, a negyvenes-ötvenes évek Hollywoodjának rendezőóriása 1945-ben készítette el a kolosszális Férfiszenvedélyt, mely egy Don nevű önsorsrontó íróról (Ray Milland) szól, akit lassan felemészt egyre elhatalmasodó alkoholbetegsége. Wilder – akit az utókor főként úttörő film noirjai révén ismer – meglepően realista, finom szövésű lélektani drámát rendezett, a James Stewartra feltűnően hasonlító – és később több Columbo-epizódban is felbukkanó – Milland pedig annyira érzékeny és sokrétű játékot produkál (magyar szinkronhangja, Latinovits Zoltán szintén elementáris), hogy az szinte már párját ritkítja. A film valószerűségét csupán a kissé túlságosan opportunista befejezés csorbítja, ez azonban mit sem változtat a Férfiszenvedély összértékén: Wilder magnum opusa máig az egyik legerőteljesebb mozgóképes tanulmány ebben a témában.

1. Míg tart a bor és friss a rózsa (Days of Wine and Roses, 1962, r.: Blake Edwards)

A Férfiszenvedély tökéletes párdarabja. A fő különbség, hogy a Míg tart a bor és friss a rózsa egy házaspár hányattatásait mutatja be, és nem pusztán az alkohollal, hanem egyéb szenvedélybetegségekkel vívott csatáikat is megjeleníti. Blake Edwards alkotása – még a Wilder-opuszhoz mérten is – epekeserű: ezúttal remény sincs a megváltásra, a néző megfosztatik a happy end kényelmes kiváltságától, s annyival kell „beérnie”, hogy elmerül az egymáshoz láncolt, uszadékfa-életet élő figurák alkoholtól szétmart tudatában. Aligha létezik ettől fájdalmasabb megpróbáltatás, ami egy gyanútlan befogadóra nehezedhet, és a helyzetünket a mindig bámulatos Jack Lemmon önkínzásig hiteles játéka sem könnyíti meg.