Mikroműanyag az emberi testben: tudományos tény vagy módszertani félreértés?

Az elmúlt években kiemelt figyelmet kaptak azok a tanulmányok, amelyek a modern kor egyik legjelentősebb környezeti problémájával, a mikroműanyag-szennyezéssel foglalkoznak. Egyes friss kutatásokkal azonban túl messzire mentek a szakemberek: azt állították, hogy a mikroműanyagok már megtalálhatók az emberi szervezetben is. Ráadásul nem csak az emésztőrendszerben, ahová a szennyezett élelmiszerekkel kerülhetnének be, hanem a vérben, a herékben, az artériákban, a méhlepényben, sőt egyes tanulmányok szerint még az agyban is. 

Annak a gondolata, hogy ez a szennyezettség már nemcsak kívülről, hanem belülről is fenyegetheti az ember szervezetét, roppant ijesztő. Általa alapjaiban kérdőjelezheti meg az egészségről és a környezeti ártalmakról alkotott eddigi elképzeléseinket. Nem véletlen, hogy a tudományos közösség egy része éppen ezeknek az eredményeknek néz jobban a mélyére és kezdi komolyabban megvizsgálni a kutatások módszertani megalapozottságát és az eredmények validitását.

Vitathatatlan, hogy a műanyag-szennyezés globális problémává nőtte ki magát az utóbbi évtizedekben. A műanyag ma már jelen van egyes élelmiszereinkben, a palackos ivóvízben és a belélegzett levegőben is. A kérdés azonban ma már nem az, hogy találkozunk-e mikroműanyagokkal, hanem az, hogy ezek az apró kis részecskék valóban bejutnak-e és felhalmozódnak-e az emberi szervezetben – és ha igen, milyen mértékben és hogyan tudunk védekezni ellene.

Ezt olvastad már?

Ez történik az agyaddal és a mentális egészségeddel ha rendszeresen jógázol

5 otthoni módszer torokfájásra, amelyeket a tudomány is alátámaszt

Bizonytalanság a mért értékek mögött

Az eredmények hitelességét a mérési módszer lehetséges pontatlansága kérdőjelezi meg. A mikro- és nanoméretű részecskék kimutatása rendkívül nehéz még a legkorszerűbb technológia alkalmazása mellett is – szinte már az analitikai módszerek jelenlegi határait súrolja. Több, nagy visszhangot kiváltó tanulmányról utólag kiderült, hogy a kutatók nem számoltak megfelelően a laboratóriumi háttérszennyeződéssel, nem használtak kontrollmintákat, vagy olyan eljárást alkalmaztak, ami könnyen hamis pozitív eredményt adhat.

Különösen problémás az a módszer, ami az emberi szövetmintákat elgőzölögtetve próbálja azonosítani a műanyagokra jellemző molekulákat. Ez az eljárás nem túl megbízható, hiszen nem képes élesen megkülönböztetni a műanyagból származó jeleket az emberi zsírszövet lebomlása során keletkező anyagoktól. 

Egyes tudósok egyenesen „tudományos túlkapásnak” nevezték. Szerintük a publikációs verseny és a médiavisszhang iránti igény hatásaként több kutatás is túlságosan gyorsan, nem kellően megalapozott módszertannal alátámasztva jelenik meg. A gyenge minőségű bizonyítékok pedig félrevezethetik a döntéshozókat és a laikusokat is, indokolatlan félelmet keltve bennük. Paradox módon akár a műanyagipar érdekeit is szolgálhatják, azáltal, hogy a valódi, jelen lévő problémákat próbálják elhomályosítani.

Mit jelent mindez a hétköznapokban? 

A szakértők szerint pánikra nincs ok, de a tudatos óvatosság indokolt. Műanyagban ne melegítsünk ételt, ne fogyasszunk palackozott vizet, csökkentsük az egyszer használatos műanyagok alkalmazását, és szellőztessünk gyakran. A lényeg: a műanyag jelen van az életünkben, de hogy pontosan mennyi kerül a szervezetünkbe, és ez mit jelent hosszú távon, azt a tudomány még csak most próbálja valóban feltérképezni. A hangzatos és pánikot keltő kijelentések kora után most a precíz, alapos és bizonyított tényeken nyugvó kutatások időszaka következik.

Forrás: The Guardian

Borítókép: Freepik