Szinte már hagyomány nálam, hogy születésnapom alkalmából minden évben írok az elmúlt év legmeghatározóbb tapasztalatairól. Nincs ez másként idén sem, különösen, hogy a krisztusi kor különösen meghatározó és leckékkel teli volt számomra.
Nem csak a ráncaim száma növekedett, sőt nem is az volt nehéz, hogy szép lassan haladok a középkor gyűrűi felé, hanem a felismerés. A felismerés, hogy itt az ideje elindulnom egy kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb élet irányába. Egy lassan iskolás 6 éves nagylánnyal és egy 4 éves ikerpárral egyik sem magától értetődő. Most viszont nem az apaságról fogok írni, hanem apáról. A férfiről, aki megtanulta, hogy öngondoskodás nélkül egyik szerepben sem fog tudni helytállni.
Ha az elmúlt évre gondolok talán ez volt a legfontosabb tanulság.
A férfiak hajlamosak a szőnyeg alá söpörni az érzéseket és azt gondolni, hogy az erősebb nemhez tartozva mindent bírni kell. Cipeled a családfenntartó szerepet, megfelelsz a társadalmi elvárásoknak, bizonyítasz a munkahelyen, neveled a gyerekeket és igyekszel jó házastársként, megfelelő partnerként támaszként mindig ott állni a párod mellett.
Ez lenne az ideális kép? Remélem, hogy nem!
Az élet tanít olykor nehézségeket, kihívásokat tol eléd, amit az adott pillanatban csapásként aposztrofálhatsz és olyan hirtelen változásokat hoz, amelyeket hirtelen nem feltétlen értesz. Csak állsz tehetetlenül, olykor összetörve és keresed azt a képet önmagadban, amiről azt gondolod, hogy helyes! Egy tévképet, amit a társadalom szép lassan megalkotott.
Attól hogy férfi vagy, férj, apa, neked is – nekem is -, ugyan olyan érző lelkünk van, amit ápolni, táplálni kell! Miért van az, hogy a legtöbb férfit érdekli a teste, edzőterembe jár, sportol, viszont arról megfeledkezik ami ezt az egész szerkezetet mozgatja? Rengeteg hirtelen változás, megoldandó kihívás, feladat vezetett el odáig, hogy végre a 33. életévembe lépve egy évvel ezelőtt tükör elé álltam és ugyanezeket a kérdéseket tettem fel magamnak!
Megkérdeztem, a vezetőtől, a férjtől, az apától, a férfitől a tükörben, hogy ez lenne az életed?
Egy elvárásokkal teli léggömb, ami hol a magasba repít, hol pedig vonyítva repül össze vissza a szobában, míg végül a padlón hever egyedül? Itt lépett az életembe az öngondoskodás és a saját lelkem kibontása, megismerése.
Miért? – kérdezheted.
Azért, hogy a hátralévő életemet sokkal tudatosabban tudjam élni, a gyerekeim miatt, a feleségem miatt, azok miatt az emberek miatt, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerülök, és talán, ami a legfontosabb saját magam miatt!
Az első lépés, amit a legnehezebb megtenni. Nem volt ez másként most sem: szakértői segítséget kértem, egy pszichológus és kineziológus formájában is. Szép lassan lépésről lépésre ismertem meg annak a férfinak a lelkét, akit eddig a tükörben láttam. Ne gondold, hogy az, hogy dolgozol magadon csak pozitív hozadékkal jár. Olykor úgy érzem mintha egy hullámvasúton ülnék, olyan érzelmeket élek újra, amikről korábban azt gondoltam, már rég lezártam, mégis van egy hatalmas különbség a régi énemhez képest.
Most már vannak eszközök és a miértekre válaszok a kezemben.
Három gyerek mellett úgy, hogy igyekszel nem a felületesség színpadán megélni a szülői létet, hanem teljes erőbedobassal megélni, megtapasztalni, igen kevés idő jut magadra. Igen rád, mint önálló személyre!
Bedarálnak a hétköznapok, a munka, a kötelezettségek, feladatok és a család is.
Pedig amióta, korábban kelek, és munka előtt a kedvenc kávézómban időt adok magamnak arra, hogy elinduljon a reggelem, olvasok egy kicsit és nyugodtan iszom a kávém, sokkal kiegyensúlyozottabban indul a napom. Egy apró dolog, ami hatalmas változást hozott az életemben.
Ami pedig talán még ennél is fontosabb tanulsága az elmúlt évnek – és így kap keretet az egész írás -, hogy minden negatívnak hitt változás, feladat, kihívás, hozzá tett ahhoz, hogy most leírhatom, hogy a krisztusi kor talán az egyik legnehezebb volt az eddigi életemben, ugyanakkor nem lehetek elég hálás érte, mert egy teljesen más ember lettem egy év alatt, mint korábban.
Nagyon messze még az út vége, sőt talán sohasem ér véget, ettől függetlenül, amit a legjobban szerettem ebben az évben, az az, hogy újra hálát érzek, hitet, szeretet, elfogadást, megértést, látom magam az úton, tudom az irányom.
Megtanultam, hogy az embereknek, akik nem értenek, vagy ártani akarnak, igazából magukkal van dolguk, nem velem.
Megtanultam, hogy az élet olyan, ahogyan mi azt élni szeretnénk.
Talán azért vagyok a leghálásabb mert rájöttem sosem késő újra kezdeni. Sosem késő nyitott szemmel élni, újra kezdeni egy szerelmet, kijavítani egy hibát, és meglátni azokat az értékeket, amik igazán fontosak ebben az egészben, amit úgy hívunk élet.
Hálás vagyok, hogy a lányaimat, és a fiamat olyan értékek felé terelhetem, amikben most már igazán hiszek. Hiszem, hogy azáltal, hogy én már megküzdöttem ezekért a tapasztalatokért, nekik talán kevesebbet kell majd küzdeni, és általam juthatnak el odáig, ahol most én is tartok.
Izgatottan és magabiztosan várom 34. évet, nem tartok a kihívásoktól, nehézségektől, őszinte hittel, tanulási vággyal tele vágok bele apaságom, férfi létem talán legizgalmasabb és legújabb fejezetébe!
Ha úgy érzed valami nincs rendben, kezdj el rendet rakni ott belül, hiszen hidd el, a lélek ápolása, az öngondoskodás első állomása.
(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)
