18 év. Ennyi ideje vagyunk együtt a feleségemmel. 18 együtt töltött, közös év, ami alatt nem csak mi nőttünk fel, de a kapcsolatunk is.
Összeköltözés, kutya, esküvő, az első közös lakás, majd megszületett a kislányunk, másfél évvel később pedig az ikreink is. Megannyi közös emlék, fontos állomás, nem utolsó sorban pedig számtalan mélység és magasság, amit közösen megéltünk, számtalan hullám, amin közösen kellett átegyensúlyoznunk a családot.
Változtunk-e az elmúlt évek alatt? Persze.
Nincs olyan ember, aki ne menne át változásokon ennyi idő és impulzus után. Meg kellett tanulnunk, hogy milyen felnőttnek lenni, hiszen kamaszok voltunk még mikor a szerelem ránk talált. Majd férj és feleség lettünk, később pedig anya és apa is. Lavíroztunk az évek alatt az élet adta kihívásokban, szerepkörökben, sőt talán önmagunk megtalálásában is. A harmincötödik életévemhez közeledve, ha visszatekintek rengeteget változtam, sőt a feleségem is.
Olykor fel is teszem magamnak a kérdést, hogyan tudtuk támogatni egymást, ezekben a változásokban.
Hiszen egyedül tényleg nem megy. Kell egy társ, aki olykor bátorít, hitet ad, az orrodra koppint vagy nyakon csíp. Egy társ, aki minden rezdülésed ismeri, és úgy fogad el, ahogyan vagy. Minden szépségeddel, pozitív tulajdonságoddal és minden olyan dologgal együtt, ami nem feltétlenül a legszebb éned tükrözi.
Ha vissza gondolok a kapcsolatunkra, fentek és lentek játéka az egész. Tíz év kapcsolat után házasodtunk össze, 25 évesen.
Már a nászutunkon is egy jelképes esemény történt. Lehet valaki negatív jelként tekintett volna rá, én egyszerűen csak egy jótanácsként, egyfajta üzenetként vettem magától az élettől. Történt ugyanis, hogy biciklitúrára indultunk, ám egy lejtőn összeakadt a biciklink és egy hatalmasat estünk. Ott feküdtünk a földön, szakadt ruhákban, vérző testrészekkel az erdő közepén. A feleségemnek nagyon fájt a karja, tudtam, hogy tovább kell mennünk egy olyan helyre, ahol a mentő megtalál minket. Így is tettünk, összeszedtük magunkat, lelket öntöttünk egymásba, és tovább mentünk.
Majd a kórházban, amíg elláttak minket és gipszelték a karját, megkért az orvos, hogy írjam alá a feleségem papírjait. Korábban ilyenre még nem volt példa. Hihetetlen érzés volt, azt éreztem, mi tényleg összetartozunk, nem csak a titulus és jogi procedúra miatt, hanem azért is, mert ez volt házasságunk első mélyzuhanása, amit együtt, közösen megoldottunk. Egyfajta szimbolikaként tekintettem rá, és az összes eddigi mélység és magasság eszembe jutott, amin a kapcsolatunk alatt keresztülmentünk. Azon tűnődtem, vajon tényleg ilyen-e a szerelem.
Egy kapcsolat nem lehet vertikális, hiszen akkor hol maradnának az érzések, amik folyamatosan változnak bennünk.
Sokszor nehéz önmagunkban is hinni, viszont akit nagyon szeretünk, ismerünk, könnyebben támogathatjuk egy olyan úton is, ami lehet, hogy más mint, amiket korábban választott. Ezt szeretem talán a leginkább a kapcsolatunkban, hogy olyan erővel hiszünk a másikban, hogy az lerombolhatatlan.
Egy kapcsolaton mindig dolgozni kell, soha sem szabad nyugovóban hagyni, rengeteg munka, mire kiegyensúlyozottan és stabilan tud működni. Sokszor pedig az új kihívások, család, gyerekek, változások, mindennapi problémák, kimozdítják a medréből, ilyenkor kell igazán résen lenni, és helyes mederbe terelni ismét.
A változástól viszont nem félni kell.
A változás hosszú távon pozitív is lehet, feltéve, ha van egy támogató közeg, ha együtt változunk és tudatosan építjük nem csak a kapcsolatot, de önmagunkat is. Egy kapcsolat sem tökéletes, bármennyire is ezt sugallja a social media világa, hullámvölgyek mindig lesznek, a közös célok, egymás támogatása viszont akkor is átsegít, ha olykor egy hatalmasat is estek közösen azzal a bizonyos biciklivel. Minket arra tanított meg, hogy együtt, mindig többre vagyunk képesek.
