Vannak dolgok, amiket mi, férfiemberek időnként megkívánunk – és persze nem kaphatunk meg. Ilyenkor keresünk valami jól bevált alternatív megoldást, hogy levezessük a feszültséget: kinyitjuk a használtautó-hirdetési portálokat, megnézünk pár rally videót a YouTube-on, végigolvassuk a kedvenc márkák fórumait és Facebook csoportjait – szakavatott körökben ezt hívják úgy, hogy autonánia.

Van ennek egy halmozottan hátrányos változata, amikor a vágy tárgya az egyéb körülményektől függetlenül még elérhetetlen távolságban is van, így arra sincs sok esélyünk, hogy csendben bámulva olvadjunk el előtte.

Ilyen volt nem sokkal ezelőttig az a kategória, amellyel tipikusan a Goodwood Festival of Speed és a Goodwood Revival beszámolókban lehetett csak találkozni… Aztán jött a hír: Hungaroring Classics versenyhétvége lesz Mogyoródon!

Na, ilyenkor van az, amikor minden jóérzésű autóbuzi úgy szervezi a hétvégéjét, hogy ott lehessen. Ilyenkor nem fejben szeretkezünk tovább, hanem felkerekedünk szépen és kimegyünk oda, ahol ők vannak – a hús-vér autócsodák.

Nem számít, hogy előtte paintballozás volt, amitől izomláz van, meg fájdalmas foltok. Nem számít, hogy mindezt céges csapatépítő követte, ahol a kevés pihenést jelentős mennyiségű elfogyasztott alkohol helyettesítette. És nem számít az sem, hogy másnap reggel 3:00 órakor kell kelni, mert 6:00-kor fel akar szállni veled egy gép. Beállítod szépen az órád vasárnap hajnali fél 7-re és mész ki a Hungaroringre, mert kell. Mert valami olyan vár, amilyet itthon még biztosan nem láttál!

Vannak ezek a fura srácok (vagy talán inkább meglett úriemberek), akik nem csak felvásárolják a ritkaságokat, hogy aztán vitrinben, bámészkodó szemek elől elzárva tartsák őket, hanem aktívan versenyeznek velük – és nekik most nagyon hálásnak kell lennünk.

Fenntartanak egy kis szervizcsapatot, megjelennek egy-egy kamionnal itt a Ringen, kipakolják az autót és a teljes felszerelést, a szemünk láttára készülnek, szerelnek, javítanak. Szó nélkül tűrik, hogy ámulj-bámulj fotózz körülöttük, és ami a legfontosabb: nem kirakatot csinálnak! Ha felmennek a pályára, ott bizony verseny van, test-test elleni küzdelem. Nem finomkodnak, nem óvják a vasat, nem veszik el a gázt.

Így fordulhat elő, hogy a paddockban sétálva, miközben épp az álladat próbálod felszedni a betonról, látsz egy huplis oldalú 60-as évekbeli 911-es Porschét és egy Shelby GT350-et, amiért azonnal megszakad a szíved… Nekik szerencsére nem, ők rendeltetésszerűen használják ezeket a csodákat. Ha eltörik, megjavítják, maximum kihagynak pár futamot, de abban biztosak lehetünk, hogy hamarosan újra kergetik majd egymást.

A bejárat közelében sorakoztak azok, akik körül mindig óriási tömeg állt. Főleg Ferrarik, de volt ott Aston Martin, Maserati és több hasonló példány az 50-es, 60-as évekből. A Ferrari 250 GT „Breadvan”-ből mindössze egyetlen példány létezik a világon, az árát 5,8 mrd forintra becsülik. Igen, 5 800 millió forintra. És kiálltak vele a placcra, hogy olyan tömeg vegye körül, hogy még fotózni sem igazán lehetett, aztán felmentek vele a pályára versenyezni, és valódi párharcot vívtak az 1,4 mrd forintra taksált Maseratival… Felfogni sem tudjuk…

Aztán ott voltak a Chevron és Lola versenyautók, a De Tomaso Pantera, a Ford GT 40, az F2-es formaautók, a Group C-s Le Mans-i autók. Érdekesek, végignéztem őket kíváncsian, de valahogy nem ezek érintettek meg igazán.

Kicsit beljebb, a sátrak alatt sorakoztak a 911-esek. Korai évjáratok különféle verziói, különféle színben és dekorral, de mind „az” volt.

„A Porsche”, ami minden benzingőzzel fertőzött férfi bakancslistáján kitörölhetetlenül szerepel – maga a Mindenható véste oda prémiumbenzinbe mártott, szelepszárból kiesztergált tollával.

A túloldalon, a boxok félhomályában bújtak el a számomra igazán vágyott szupermodellek, a Heritage Touring Cup indulói: BMW 635 CSi és 3.0 CSL-ek, Volvo 240T, Ford Mustang GT-k, és Ford Caprik, MK1 és MK2 Escortok. Nekem, aki aktív autóbuzeráns életem első tizenpár évét Fordok között szocializálódva töltöttem, ez a mennyország. Sétáltam pár kört a nap folyamán, de valahogy mindig itt kötöttem ki, álltam a sarokban támaszkodva, és bámultam az MK1 babapiskóta hűtőmaszkját, az MK2 jól ismert szögletes formáit és mormolgattam magamban: „egyszer még úgyis lesz egy ilyenem!”. Aztán szépen térdre ereszkedtem, mit sem törődve az izomlázzal, fájó lövedéknyomokkal és fáradtsággal, mert hát mégis egy Escort 1600 RS állt előttem – meg mert így adta ki a kompozíció.

Felfoghatatlan mezőny mind pénzbeli, mind eszmei értékben, az átlag ember számára elképzelhetetlen életforma, óriási dózisú túladagolás a négykerekűek világából. Drukkoljatok, hogy jöjjenek még ide, különben a következő repjegyet Goodwood felé kell foglalnom!