Az autó az a téma, amelyről minden férfi tud és szeret is beszélni, amellyel kapcsolatban mindenkinek van tapasztalata. Így vagyok ezzel én is, ezért is örültem nagyon, amikor meghívást kaptunk egy oldtimer tesztvezetésre!

Amikor kedd reggel kinéztem az ablakon és szembesültem azzal, hogy az időjárásnak köze nincs ahhoz, mint amit én a Volkswagen oldtimerek tesztvezetésére megálmodtam, meg is fordult a fejemben, hogy inkább kifarolnék és visszafeküdnék. Végül nehezen ugyan, de elindultam a programra, amikor pedig megláttam az összejövetel okait, egyből minden gondom elszállt! A negatív gondolatokkal együtt az eső is elállt – mintha az időjárás is tisztelettel adózna ezeknek a csodálatos gépjárműveknek! Így a rövid programismertető és bemutatkozás után kezdetét is vette az ÉLMÉNY vezetés.

Az első választásom az 1964-es évjáratú Volkswagen Transporter T1 volt. Szerintem, ha van autó, amelyre nem lehet megvetéssel nézni és azonnal mosolyt csal mindenki arcára, akkor az a legendás hippibusz!

Igen, az egykori hippi autó, ami kőkemény 70km/h sebességgel szelte az utakat és csak úgy dőlt belőle a füst – na de nem a motorból, hanem sokkal inkább az utas térből.

Mikor bepattantam már éreztem, hogy ez egy igazi kaland lesz és nem is lőttem mellé! A pedálok helyzete és a dupla kuplungos váltó okozott némi nehézséget, de amint megtaláltam az egyes sebességi fokozatot már startoltunk is! Elég nagy felkiáltójelként gurultam a pesti utakon a körülöttem lévő autósok a megszokott agresszív vezetési stílusról lemondva kivétel nélkül előzékenyek és türelmesek lettek velem miközben kerestem a három sebességi fokozatot. Vezetés közben megtudtam pár dolgot az autó előéletéről – ezek a gépek, ha mesélni tudnának… sajnos nem tudnak, de szerencsére szerető gazdáik annál inkább!
Ránky Dezsőtől például megtudtuk, hogy ez a Volkswagen hippibusz egy nagyon ritka, kilenc személyes példány, ami Oroszországban szolgált az indonéz nagykövet kocsijaként. Dezső mesélt nekünk többek között arról is, hogy mi mindennel jár egy ilyen autó és azt is elárulta, hogy tulajdonosai annyira szeretik, sosem cserélnék el.

Időközben beváltottam a 4-est és 70km/h végsebességgel csattogtam a városi forgatagban. A piros lámpákat most extrán gyűlöltem mivel a fék legalább olyan komótos volt, mint az autó… ráléptem és egy gondolattal többet gondolt, mire szépen lassan, mondom lassan… fékezni kezdett, a pulzusom viszont annál gyorsabban szökkent az egekbe!

Az egyes sebességi fokozatot a hosszú botváltón megtalálni igazi kihívást jelentett, a kedvencem viszont mégis a kormány hatalmas holtjátéka volt, ami miatt az egyeneshez is folyamatosan jobbra-balra kellett tekergetni.

A következő veterán csoda egy 1966-os Volkswagen Bogár volt, ami egy igazi stílusikon.

Ez már ismerős, mivel az első autóm egy 74-es évjáratú bogár volt! Bár az enyémet közel sem a csodás, sokkal inkább a leharcolt jelzővel illetném. Na de nézzük, Pandula Gergely szerelmét!

Rég láttam ilyen szép bogár hátút: gyönyörű fényezés, szép felnik, picit leültetve, a kép önmagáért beszél! Geri elárulta, hogy számtalan gyerekkori emlék köti a típushoz, ezért is határozta el, hogy beszerez egy ilyen szépséget. Időt, energiát és pénzt nem kímélve sikerült megépítenie álmai bogárhátúját! Egy igazi öröm autó és ha az időjárás megfelelő, csak ezzel jár, amit teljesen megértek. Amint beleültem és beröffentettem az 1.2 boxer motort, úgy jöttek vissza az emlékek és a kalandok, amelyeket én is átéltem egy hasonló géppel. Egy igazi életérzés, amikor egy ilyen veterán autóval gurulsz a városban! Hallod a motor jellegzetes pöfögő, durrogó hangját, beszökik a menetszél az ablakon, megfeszülnek a bowdenek – minden egyes porcikáját érzed az autónak és csak élvezed a megtett kilométereket. Mosolyogsz és az emberek is mosolyognak rád, az autósok figyelnek és előzékenyek és mindenki elismerősen nézi a sokat megélt verdát.

Végezetül, de nem utolsó sorban bepattantam az 1979-es Golf GTI-be is!

De nem ám egy hétköznapi GTI-be! Az autó tulajdonosa, Pelbárt Péter teljesen restaurálta és felújította az utolsó kis műanyag alkatrészig! Beállítottam az ülést, kicsit közelebb húztam, hogy szolid 40-es talpammal annál intenzívebben tudjam taposni a gázpedált. Rendesen meghökkentem, amikor elindult! Ezt persze Peti is észrevette és egyből belekezdett a történetbe, hogy ez nem egy szimpla GTI, hiszen ő ezzel indul hegyi felfutó versenyeken és elég szép eredményeket érnek el együtt!

Hogy mi a titok? “Egy ilyen versenyen egyetlen dolgot tehetsz: maxon autózol.”

Egy 1.8 Digifant vezérlésű LH jetronicos motor van benne – jelentsen ez bármit is -, engem rendesen belenyomott az ülésbe és azonnal jött a “hűha mi történik most érzés”. Amikor kezdtem kikászálódni a gázfröccs okozta adrenalin felhőből, meghallottam a kipufogó hangját – onnantól teljesen végem volt! Még megkérdeztem azért, hogy milyen fordulaton váltsam, de Petitől mindössze annyi instrukciót kaptam, hogy “ne foglalkozz vele mit szeret, nyomjad neki!” Persze nekem sem kellett több! Egy ilyen leültetett géppel a városban azért nagyon óvatosan kell közlekedni, halálos ellenségei a fekvő rendőrök és a hatalmas kátyúk. Ezeket leszámítva teljesen megállja a helyét a hétköznapi forgalomban is. Visszatérve a parkolóba csak mosolyogva néztünk vissza rá, hogy különcködött a sok gömbölyű autó között.

A veterán autók vagy hidegen hagynak, vagy annyira megérintenek, hogy már-már szerelemhez hasonlítható a kapcsolat.

Az autógyártás történelmi alkotásaival róni az utakat, érezni, hogy minden manuális és nincs elektronika – csak te vagy és a szerkezet, ami teszi a dolgát és látni, hogy minden példány külön egyéniség – semmihez nem fogható érzés.

Köszönöm az autók tulajdonosainak a bizalmat, hogy átengedték egy rövid időre féltett kincseik kormányát és maradandó élményben részesítettek! Ha kíváncsiak vagytok ezekre a gépekre, gyertek el szeptember 23-án, a Hungaroringen megrendezett Volkswagen találkozóra, ahol sok más autót is megcsodálhattok!

Képek: Schmidi / Igényesférfi.hu