Te meddig jutnál napi háromszor 2 és fél óra alvással? Két magyar srác 64 napig bírta, közben pedig átevezték az Atlanti-óceánt, a világon elsőként páros kajakkal. Hamarosan a Guinness rekordok könyvében is ott lesznek, a fő cél mégsem ez volt, de ne ugorjunk rögtön ennyire előre!

Egy június végi estén épp Zsófival vacsoráztunk együtt és beszéltük meg közben a következő cikk ötleteket, amikor Levi – akivel egy gimnázium padjait koptattuk – egy barátjával leült a mellettünk lévő asztalhoz. Bár mindkettőnk fizimiskáján sokat alakítottak az elmúlt évek, könnyen felismertük egymást. Szó-szót követett, majd pedig teljesen véletlenül az is kiderült, hogy Levi volt a két magyar srác közül az egyik, akikről a februári hírek szóltak. Ez a történet kicsit átírta a forgatókönyvet, így született meg a most következő interjú is.

Kovácsik Levente

Kép: Pálfi Dániel Illés

64 nap nyílt vízen nem kis teljesítmény, de nem ez jelentette a legnagyobb kihívást. Mi volt a motiváció, mi az, amire lehetetlen felkészülni és milyen érzés volt meglátni a célt? Kovácsik Leventével beszélgettünk.

Nos Levi. Említetted, hogy a nagybetűs utatokat megelőzték még felkészítő utak is az elmúlt pár évben. Melyek voltak ezek?

A 2013-as sikertelen próbálkozásunk után komoly felkészülés vette kezdetét: feleveztünk a Dunán Bécsig, aztán vissza; átkeltünk az Adrián is; végül Spanyolországból, a Cadizi öbölből indultunk útnak október 21-én, ott volt 1 hetünk az akklimatizálódásra, majd 20 nappal később értünk a Kanári-szigetekhez, itt még utoljára felszívhattuk magunkat.

Kovácsik Levente

Kép: Pálfi Dániel Illés

Emlékeztek még arra, hogy eredetileg kinek volt az ötlete, hogy átevezzétek az óceánt?

Nem is tudom már. (nevet) A Balaton közepén születhetett meg az ötlet egy vitorláson. Akkor pár sör már bennünk volt. (megint nevet) Norbival gimiben (Szabó Norbert, Levi útitársa –szerk.) együtt kajakoztunk, akkor is egy hajóban eveztünk.

„Egészen az utolsó pillanatig kételyek voltak bennem. Bizonytalanság, kérdések. Ezeken átlépve nekivágni volt a nagy erő.”

A gimis evezés és az Atlanti-óceán között azért van különbség, mégis mi motivált titeket?

Norbi ismerte Rakonczai Gábort, aki átkelt a feleségével egy evezős hajóval az Atlantin. Ez adta a löketet, hogy mi lenne, ha mi meg páros kajakkal tennénk meg ugyanezt, mert azt még senki nem csinálta. Igazából ez hajtott minket: valami újat véghezvinni.

Felkészülések sorozata, kudarc, majd 64 nap egy hajóban – volt köztetek konfliktus?

Nem nagyon, hiszen a közös cél, a bajtársiasság inkább összetartott minket. Persze előjött a különbözőségünk Norbival abban, hogy ő inkább az a csendesebb, hallgatagabb típus, én meg állandóan beszéltem volna hozzá.

Hogyan tudtátok megoldani az alvást, ha jól tudom, az evezést nem lehetett abbahagyni?

4 óra evezés után 4 óra „szünet” volt értelemszerűen, ami ételkészítéssel, evéssel, mosakodással, ruhamosással, öltözködéssel, ivóvíz előkészítéssel és így kb. 2,5 óra alvással telt. 3 x 2,5 óra alvás naponta. 64 napig.

Gondolom voltak fizikai, testi következményei is az útnak.

Hát igen. A lábunk elgyengült. Volt izomláz, derékfájás… Nem csoda, hisz 2 hónapig nem álltunk fel. Utána több hónap gyógytorna kellett a testünk helyrehozatalához…

Keletkeztek kisebb sebek is a bőrünkön a sós víztől ott, amin elég sokat ültünk.

Kovácsik Levente

Kép: Kovácsik Levente

Utólag visszagondolva mi volt a legveszélyesebb momentum az út során?

Hát talán az, amikor hátraúsztam a hajó mögé, hogy kibogozzam a próbahorgászás közben összetekeredett köteleket és egyszer csak észrevettem, hogy a biztosítókötél, ami a hajóhoz kapcsolt, elszakadt. Ha ezt nem veszem észre időben, akkor az erős szél, hullámzás, áramlás miatt olyan messzire sodródok a hajónktól néhány másodperc alatt, hogy valószínűleg még most is ott hánykolódnék valahol az Atlanti-óceán közepén.

Viharok?

Olyan igazi nagy vihar nem volt. A 60 km/h-s szél számunkra viszont viharnak számított – 5 méteres hullámokkal. Ilyen szelesebb napból volt kb. 20, amikor eléggé koncentrálnia kellett annak, aki éppen evezett, hogy irányba tartsa a hajót.

Lelkileg fel lehet készülni egy ilyen útra?

Most így utólag visszanézve azt mondom, nem. Az előző utak mondjuk azért megerősítettek minket, elláttak önbizalommal, rengeteg tapasztalattal, de ami lelkileg kint várt ránk, az egy nagyon kemény pszichés edzés volt mindkettőnknek.
Hozzá kellett szokni a 4 órás váltásokhoz, a komfortzóna totális megszűnéséhez, a kezdeti depresszióval is meg kellett valahogy birkózni (kiszolgáltatottság, magány, emlékek, érzelmi ingadozások)… Szóval nem volt egyszerű.

Kovácsik Levente

Kép: Kovácsik Levente

„A durva az, amikor eléred azt a pontot, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Ott gyakorlatilag 2 választásod van: vagy átérsz vagy meghalsz.”

Mitől féltél leginkább?

Pont ettől a depressziótól. Magamtól. Az egyedülléttől.

Egyedüllét? De hiszen ketten voltatok!

Igen, de váltásban. Kb. fél óra beszélgetés, 3 óra csend, ez volt az arány. Mert vagy Norbi aludt vagy Én.

És a kommunikáció a világgal?

Műholdas kommunikációs eszközök. Egy-egy SMS, telefon. Egy-két nagyon mély pillanatban hazatelefonáltunk.

Milyen érzés volt amikor ennyi idő és kihívás után végre megérkeztetek?

Sokszor, amikor elképzeltük a pillanatot, hogy meglátjuk majd a szárazföldet könnycseppek szöktek a szemünkbe. De a hatalmas várakozás ellenére végtelenül egyszerű volt. Feldolgozhatatlan. A legdurvább az, hogy sokkal semlegesebb élmény, mint azt az út közepén elképzeltük… Hajnali 2-kor, sötétben, csendben, az éj leple alatt értünk partot Antigua kikötőjében, január 30-án. Mondjuk a parti őrség kijött elénk, ők kísértek minket a „végállomásig”, közben pedig az ACDC-től szólt a Highway to hell mp3 lejátszóról.

Így, 4 hónap távlatában, mit gondolsz, hogyan változtatott meg téged az út?

Kovácsik Levente

Kép: Kovácsik Levente

A legintenzívebb érzés akkor, a szeretet volt. Azok felé, akiket látni szerettem volna. Nem a szórakozás, a finom kaják és kényelem. Ilyenkor azt kívántam, bárcsak egy napra hazamehetnék hozzájuk. Azóta komolyabban veszem az emberi kapcsolataimat, míg a felszínesekre kevesebb figyelmet fordítok. Más lett a fontossági sorrend. Elkezdtem vágyni egyfajta szintlépésre az életemben.

„Sodródás: nem arra mész ami a célod, hanem igyekszel úgy sodródni, úgy alakítod a dolgod, hogy végül a célodnál lyukadj ki. Komoly párhuzam.”

Mire vagy a legbüszkébb?

Arra, hogy nem adtam fel egyszer sem. Illetve, hogy mindazt, amit ma a hétköznapi életemben, a munkám során használok (erényt, tapasztalatot), arra az elmúlt 4 évben tettem szert a kajakos utak és a felkészülés által.

Milyen további terveitek vannak?

Itt megállt a dolog, egy életre egy ilyen élmény elég kell, hogy legyen.

64 nap 3 szóban?

A semmi hangulata. Végtelenség. Összesűrűsödött idő. De ha csak egyet kellene mondani, akkor az intenzíven megélt pillanatok: Jelenlét.