Az infláció a főnököd ellen fordít

Az utóbbi évek gazdasági hullámzásának köszönhetően mindenki összerándul, ha meghallja az infláció szót. Homályos közgazdasági terminológiából a mindennapjainkat gyökeresen befolyásoló és mindenki által jól ismert kifejezéssé vált, egy olyan ismerőssé, akit senki sem lát szívesen. Ugyan nem túl bonyolult megérteni, hogy miért nem szeretjük az inflációt, egy új amerikai kutatás új megvilágításba helyezte az emberek inflációhoz való viszonyulását.

Mindenki a bőrén és a pénztárcáján érzi a gazdasági válságot: míg a boltban egyre drágább lesz minden, a bérek, ha emelkednek is, képtelenek lépést tartani az infláció okozta drágulással.

Érthető hát, hogy mindenki az inflációt szidja, ami megeszi az emberek fizetését, a kutatók viszont most új megvilágításba helyezték az infláció pszichológiáját.

A közgazdászok (közgazdászok lévén) jellemzően az infláció gazdasági költségeire összpontosítanak – azaz, hogy az áremelkedések eltörlik-e az éves fizetésemelést. A National Bureau of Economic Research által közzétett új tanulmány
azonban érdekes módon az infláció érzelmi költségeit vizsgálja. Hogyan érzik magukat az emberek a magas árak miatt, függetlenül az anyagi helyzetüktől?

A kutatók szerint a kulcs az infláció és a bérek közötti viszonyban rejlik.

Egy normális gazdaságban a vállalatok által adott kisebb emelések elegendőek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a jellemzően minimális inflációt. Amikor azonban az árak megugranak, a vállalatok még mindig többé-kevésbé ugyanazokat a kis emeléseket adják. Ez dilemma elé állítja a munkavállalókat. Elfogadják az apró növekedést, és nézik, ahogy az életszínvonaluk csökken? Vagy nagyobb emelést kérnek a főnöküktől?

Egy 3000 munkavállaló körében végzett felmérés során a kutatók azt találták, hogy a legtöbben – 79%-uk – egyszerűen elfogadta a felajánlott fizetést. A válaszadók mindössze 21%-a tett lépéseket a nagyobb fizetésemelés érdekében. Ezzel pedig olyan helyzetbe kerültek, amit az emberek nagyon utálnak: konfliktusba kerültek a munkáltatójukkal. A nagyobb fizetésemeléshez olyan dolgokra volt szükség, mint például egy nehéz beszélgetés a főnökkel, egy másik cégtől kapott állásajánlat, amelyet tárgyalási eszközként használhattak fel, munkahelyváltás, vagy a szakszervezet által a nevükben folytatott tárgyalások. Más szóval, az infláció miatt az embereknek meg kell küzdeniük a jobb fizetésért, ami megviseli az érzelmi jólétüket.

„Úgy találtuk, hogy a munkáltatókkal való konfliktus költséges a munkavállalók számára” – írják a kutatók. „Az infláció a reálbérekre gyakorolt hatásán túlmenően is terheket ró a munkavállalókra.”

A tanulmány megállapította, hogy a munkavállalók annyira idegenkednek a konfliktustól, hogy a legtöbben még akkor is elkerülték az emelésről szóló tárgyalásokat, ha úgy gondolták, hogy ez anyagilag kifizetődő lett volna. Azok, akik nem szálltak harcba, tudták, hogy megfizetik az árát: ha harcba szálltak volna magukért, az előrejelzések szerint 2 százalékponttal növelhették volna a fizetésüket. Az a tény, hogy nem tették meg, valami erőteljes dologra utal: a legtöbb ember annyira utálja a konfliktusokat, hogy inkább lemond a pénzről, ami hó végén nagy különbséget jelenthet, mintsem, hogy kiálljon magáért. A kutatók számításai szerint a dolgozók átlagosan a fizetésük 1,75%-áról voltak hajlandóak lemondani, hogy elkerüljék a tárgyalásokkal járó szorongást. De még azt követően is, hogy valaki kiharcolta magának a magasabb fizetést, tüske maradhat benne, amiért végig kellett az egész macerás procedúrát csinálni, ahelyett, hogy korrektül megfizette volna a munkáltatója.

Az inflációnak tehát egyszerre van gazdasági és érzelmi ára.

A nagy felmondások és a quiet quitting időszakában felpezsdült a munkaerőpiac, és ezáltal megváltoztak a munkavállalók és a munkáltatók közötti erőviszonyok is. Ahogy azonban a gazdasági helyzet fokozódott, a munkavállalók azon kapták magukat, hogy már nem lehet az alapján válogatni a munkahelyek között, hogy mennyi home office-t ajánlanak, és az ember örülhet, ha van egy munkahelye, ahol nagyjából megfizetik. Eközben a munkavállalók azt érzik, hogy el kell fogadniuk azt, ami lényegében egy inflációval kiigazított fizetéscsökkentés, és ez érthető módon frusztrációt okoz.

Dióhéjban ez az, amiért az infláció annyira felbosszant minket: felszínre hozza mindazokat a bonyolult érzéseket, amelyek a munkáltatók iránt éreznek a dolgozók. Ha emelést kérünk, hűtlennek tűnünk? Ha nem kérünk emelést, akkor tökfilkónak érezzük magunkat? És miért kell olyan keményen küzdenünk azért, hogy a fizetésünk lépést tartson a megélhetési költségek emelkedésével? Egy normális gazdaságban, amikor az infláció alacsony, nem kell ilyesmire gondolnunk. De amikor a magas árak elkezdik felemészteni a fizetésünket, kénytelenek vagyunk átgondolni a munkánk értékét – és azt, hogy milyen keményen vagyunk hajlandóak küzdeni érte.

Az inflációra adott válaszunk nem a tojás áráról szól. Hanem a konfliktus költségeiről.