Ahol a pénz a cél, ott az ember csak eszköz lehet

Az életünk jelentős részét munkával töltjük, ezért egyáltalán nem lényegtelen, hogy milyen tevékenységnek szenteljük az időnket, valamint azt hogyan és miért csináljuk.

Bár a mostani home office időkben kevesebbek hagyják el az otthonukat, még jól emlékszem a reggeli forgalomban feszülten és elégedetlenül munkába igyekvő emberek látványára. Bizony sok munkavállalón látszott akkor és most is, hogy egyáltalán nem találja az értelmét annak, amit csinál, és sokan vannak, akik pusztán a megélhetésért járnak be nap mint nap dolgozni.

S bár nem kívánom felmenteni az egyént azon felelőssége alól, hogy miért teszi le a voksát egy olyan munkahely mellett, amely szép lassan megöli a lelkét, az a benyomásom, hogy sokszor mintha nem is lenne más választása.

Hiszen napjainkban sajnos számos vállalat vezetősége puszta erőforrásként és csereszabatos alkatrészként tekint a munkavállalókra, akikkel semmi mást nem akar tenni, mint kihúzni belőlük mindazt, amit csak lehet, méghozzá minél rövidebb idő alatt. Számos helyen a profit az úr, arról pedig sok vállalati vezér egészen egyszerűen megfeledkezett, hogy a haszon is az emberek munkájából ered. Az ilyen vezetői hozzáállás pedig előbb-utóbb mindig kiégett megélhetési dolgozókat eredményez, amely nemcsak egy szervezet hanyatlását jelenti, hanem elhozza korunk munkavállalóinak tömeges kiábrándultságát is.

Az ember ugyanis – mióta a világ a világ – munka által hasznosul, és számít neki, hogyan és milyen viszonyulással végzi azt.

Egyáltalán nem mindegy például, miért vállalunk áldozatot, amikor túlórázunk vagy tovább vagyunk benn az irodában, az üzemben. Nem mindegy, mire mondunk igent, ami miatt aztán hazaszólunk a családunknak, hogy ma később jövünk haza. Ahogy az sem mindegy, hogy ezt hányszor tesszük, hogy kapunk-e cserébe egy jó szót, elismerést, egy köszönömöt, vagy a rendelkezésre állásunkat magától értetődőnek veszi a felettesünk. A helyzet az, hogy sokunknak fontos, milyen a munkahelyünkön a hangulat, támogatnak-e bennünket a felmerülő problémák megoldásában, s mindehhez milyen környezetet és lehetőségeket biztosít számunkra a vezetőség…

Jómagam mintegy tizenöt éve odaadó éberséggel figyelem a szervezetek működését, és azt látom, hogy egyelőre kevesebb azon vezetők száma, akik valóban tesznek azért, hogy az ember valóban megbecsülve érezze magát a munkahelyén, és bizalommal, sőt örömmel járjon be oda dolgozni. A gond eleve már ott kezdődik, hogy manapság igen sokféleképpen lehet vezetővé válni, pontosabban inkább ehhez a „ranghoz” jutni. Nem feltétlenül kell a vezetésre alkalmasnak lenni, iránta elhivatottságot érezni, nem szükséges a tiszta szándék és az igaz jellem, a felelősség- és küldetéstudat, illetve nem jelent kizáró okot, ha valaki csak a hasznot látja meg az emberekben. Sőt! Előfordul, hogy ezek kifejezetten előnynek számítanak. És ez nagyon nincs rendben!

Minden vezetőnek tudnia kellene ugyanis azt, hogy egy szervezetet csak az embereken keresztül lehet felvirágoztatni.

Ők pedig úgy és olyan mértékben fogják szolgálni a célokat, ahogyan azt a felettes számukra lehetővé teszi. Hiszen számít, hogy kinek, illetve minek érezzük magunkat a munkahelyünkön! Például soha senkinek nem azért kellene dolgoznia, hogy a számok, a pénz és a hatalom rabszolgájaként tevékenykedjen, mert ez nem méltó az emberi létünkhöz. Azért vagyunk itt, hogy az értékes energiáinkat és a tehetségünket olyan tevékenységbe fektessük, amelyben kibontakoztathatjuk a képességeinket, amelyben örömünket leljük, és amellyel másokat odaadóan tudunk szolgálni.

Egy vezető pedig arra hivatott, hogy hozzásegítse az embereit az ilyen értelmes munka lélekemelő érzéséhez, amely aztán minden fronton gyarapodást hoz neki és a csapatának egyaránt.